Körülbelül másfél éve robbant ki a “nők ingyenbulijáról” szóló közéleti vita. Mint ismeretes: az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) a panaszosnak adott igazat, döntésével pedig a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság is egyetértett. Az ügyben rengeteg szakmai hozzászólás és publicisztika született pro és kontra, a Doboz pedig Facebook-oldalán virtuális polgári engedetlenséggel is kacérkodott.

Az ügyben a szórakozóhely alkotmányjogi panasza révén végül az Alkotmánybíróságnak is állást kellett foglalnia. A testület nem találta megalapozottnak a Doboz által benyújtott indítványt és mindenkire kiterjedő hatállyal döntött: a szórakozóhelyek nem alkalmazhatnak nemi alapon eltérő belépődíjakat.

Az Alkotmánybíróság előtt fekvő ügyben részben a diszkriminációtilalom [Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdés], részben pedig a vállalkozás szabadságához való alapjog [Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdés] állított sérelmét látom hangsúlyosnak. A két alapjogi vetület azonban a jelen esetben szorosan összefügg, amit az is jelez, hogy a konkrét, jogvitát kiváltó árképzési módszer közgazdaságtani értelemben árdiszkriminációnak tekinthető. Utóbbi jelenség azt jelenti, hogy a vállalkozók jövedelmük maximalizálása érdekében mind több, eltérő vagyoni helyzetben lévő vásárlói csoportot igyekeznek megcélozni. (Ilyen, a vevők között különbségtételt előidéző, vásárlásra ösztönző mechanizmusként említhető például a bizonyos mennyiség fölötti olcsóbb árképzés is pl. ’buy 5 get 1’.)

Jelen esetben azonban az árdiszkriminációnak egy másik típusával állunk szemben: amikor egy vállalkozó a különböző vásárlói csoportoknak különböző árakon értékesíti ugyanazt a terméket vagy szolgáltatást. A módszer megfelelő működéséhez az alkotmányjogi diszkriminációtilalom mércéjéhez hasonlóan az szükséges, hogy a csoportok jól beazonosíthatók legyenek. Ilyen helyzet áll elő akkor, amikor kedvezményt kapnak például a kerületi lakosok, a szórakozóhelyre jelmezben vagy egy múzeumba nagyobb számú csoportban érkezők, a tömegközlekedésben a nyugdíjasok vagy éppen a diákigazolvánnyal rendelkezők. Mindezen kedvezmények ésszerű indoka külön-külön is megnevezhető (pl. a diákok alacsonyabb jövedelemszintjéhez alacsonyabb árak társulnak), illetve a kedvezményben részesülők bizonyos csoportképző ismérvek alapján homogén csoportot alkotnak és elkülönülnek a többi vásárlótól (pl. a jelmezben érkezők elkülöníthetők a nem jelmezben érkezők csoportjától).

A profit-maximalizálási cél követése és a piac működése ugyanakkor csak alkotmányos keretek között történhet. Mindez azt jelenti, hogy nem elégséges, ha az árdiszkriminációt jól elkülöníthető csoportokra alkalmazzák, hanem annak kell felelnie az alapvető emberi jogoknak is, azaz csak akkor lehet alkotmányjogilag elfogadható, amennyiben megalapozható a diszkriminációtilalom szerint képezhető ún. homogén csoportokkal. Tehát abban az esetben, ha a csoportok között tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű indok alapján különbség tehető. Így sötét és világos hajú vendégek között például szemmel látható a különbség, a rájuk alkalmazott eltérő díjazás nyilvánvalóan alkotmányellenes lenne, mivel semmiféle ésszerű indok nem támasztaná alá egyik hajszín előnyben részesítését sem a másikkal szemben. Ehhez hasonlóan elfogadhatatlan lenne az is, ha egy kívülről nem látható tulajdonság (például vallási hovatartozás) alapján kellene eltérő belépődíjat fizetniük a vendégeknek. Nem minősül azonban önkényes különbségtételnek, ha a láthatóan illuminált állapotban lévő személyeket nem engedik be a biztonsági őrök.

A jelen ügyben releváns alkotmányjogi kérdés tehát az, hogy a nemek szerinti különbségtétel alapot adhat-e a fentiekhez hasonló árdiszkriminációra. A szórakozóhelyre történő belépés pillanatában ugyanis mindenki egységesen fogyasztó, ezért kérdés, hogy milyen ésszerű indok alapján lehetne elfogadni az eltérő nemekre vonatkozó eltérő díjszabást. Ilyen helyzet lehetne, ha az indítványozó ad absurdum azt tudta volna bizonyítani, hogy ma Magyarországon belépő mellett alig járnak a nők szórakozni, ezért elő kell segíteni a részvételüket. (Mindazonáltal a döntés után megannyi lehetőség áll a szórakozóhelyek előtt: előfordulhat az is, hogy mindenkinek egységesen olcsóbbá vagy ingyenessé teszik a belépést, ahogy azt egy korábbi írásunkban taglaltuk.)

A kimentési/igazolási követelményt fogalmazza meg a nők és férfiak közötti egyenlő bánásmód elvének az árukhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférés, valamint azok értékesítése, illetve nyújtása tekintetében történő végrehajtásáról szóló 2004/113/EK tanácsi irányelv 4. cikk (5) bekezdése is. E szerint „az irányelv nem zárja ki az eltérő bánásmód alkalmazását, ha törvényes cél objektíve igazolja az áruk és szolgáltatások tekintetében kizárólag vagy elsősorban az egyik nem tagjainak történő nyújtást, és a cél elérésére irányuló eszközök megfelelőek és szükségesek.”

Jelen esetben azonban az indítványozó semmi ehhez hasonló indokot nem tudott felmutatni és ez nem véletlen. Ha ugyanis elfogadnánk a nemi alapon történő árképzési különbségtételt, az per analogiam azt jelentené, mintha a pékségben is eltérő árakat alkalmazhatnának a női és a férfi vásárlókra nézve. Utóbbi példa jól szemlélteti a két helyzet alkotmányjogi, absztrakt szinten azonos, de a társadalmi meggyőződés tekintetében vélhetően eltérő megítélését. Míg ugyanis az eltérő kenyérárak jogellenessége intuitíve is könnyen belátható, ugyanezen gyakorlat társadalmi megítélése eltérő lehet a kérdéses szórakozóhelyi árpolitika esetében.

Ennek oka részben az lehet, hogy a jelen ügyben vizsgált árdiszkrimináció egy régóta, több vállalkozó által is alkalmazott, bevett piaci gyakorlat, ahogy arra az indítványozó is utalt. Önmagában az, hogy egy kérdéses üzletpolitika régóta használatos és ezért „megszokottá” vált, nem jelentheti, hogy jó gyakorlat is egyben (ld. devizahitelek). Az állami, bírói beavatkozás az ilyen „megszokott” helyzetekbe vitára adhat okot, ugyanakkor hosszú távon a jog által történő társadalmi mérnökösködés ideájának megfelelően a formális szabályok alakítása változást hozhat a későbbiekben a társadalmi meggyőződésben is. Így jelen esetben az állam szerepe az egyenjogúság érvényre juttatásában abban áll, hogy még magánfelek bizonyos viszonyaiban sem engedheti a hátrányos megkülönböztetés alkalmazását, még ha ez a nők oldaláról nézve paternalizmusnak is tűnik. Mindemellett az államnak mindent meg kell tennie azért, hogy megfelelő eszközökkel érvényre juttassa az Alaptörvény XV. cikk (3) bekezdésében deklarált férfi és női egyenjogúságot: így nem csupán a rossz gyakorlatok ellen szükséges küzdeni például az “egyenlő munkáért egyenlő bér” elvének érvényre juttatása révén, hanem az Alaptörvénynek megfelelően állami eszközökkel esélykiegyenlítő intézkedéseket is intézményesítenie kell a jogalkotónak(ld. korkedvezményes nyugdíj).

Mindez nem érinti aránytalan módon a piacgazdaság szabad működését, és így a vállalkozáshoz való alapjog gyakorlásának érvényesülését sem: a szórakozóhelyek és tulajdonosaik továbbra is rengeteg kínálati szempont alapján versenghetnek az ügyfelekért.

Orbán Endre

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a Facebookon.

***

Képek: innen és innen.