Exkluzív interjút adott az Ars Boninak Kiss László, volt alkotmánybíró, akinek 2016. március 10-én járt le a mandátuma. Vele beszélgettünk többek közt az alkotmánybíróságon töltött tizennyolc évéről, a döntésekről, különvéleményeiről, melyekre büszke, a munkatársaival és korábbi elnökökkel való kapcsolatáról és az Alkotmánybíróság mantrájáról.

Cass R. Sunstein nemrég megjelent könyvében négy kategóriába sorolja a Supreme Court bíráit. Megkülönbözteti a szövegben rejlő eszményekért küzdő „hősöket”, a „katonákat”, akik tartózkodnak attól, hogy egyénileg preferált értékeiket belelássák a szövegbe, és mindent megtesznek a szöveg védelméért, a „némákat”, akik mindig valamiféle eljárási akadályt keresnek annak érdekében, hogy elkerülhessék a nehéz alkotmányjogi eseteket, és a „minimalistákat”, akik bár készen állnak a cselekvésre, de lehetőség szerint a „kis lépések politikáját” folytatják. Ön melyik típusba tartozik?

Kezdettől fogva nem tartoztam az ún. textualisták közé, akik az írott Alkotmány/Alaptörvény szövegéhez szigorúan igazodtak. Mindig annak a felfogásnak a híve voltam, hogy az Alkotmánybíróságnak – alkotmányértelmezési funkciójából következően – egyenesen kötelessége is az Alkotmány/Alaptörvény szövegéhez alkotó módon nyúlni, s az így kinyert tartalmat kell rávetítenie az előtte fekvő ügyre.

Tizennyolc évig volt a testület tagja, amivel csúcstartónak minősül. Hogyan korszakolná a testületnek ezt a tizennyolc évét? Mikor érezte a legjobban és a mikor érezte a legkevésbé jól magát?

Hat elnök alatt „szolgáltam”. A hat elnök hatféle vezetési stílust és módszert képviselt. Mindegyikben értékelemek voltak, amelyekhez lehetett igazodni. Igazán akkor éreztem azonban jól magamat, amikor ez a vezetési stílus és módszer tágabb teret biztosított a szabadabb mérlegelésre, szabadabb mozgásra. Ezt az engem körülvevő közeget jól mutatja az általam írt párhuzamos indokolások és különvélemények számbeli megoszlása. Ha „kötöttebbnek” éreztem az elnök vagy a testület többségének a habitusát, megemelkedett a „külön mondanivalóim” száma is.

Előadó alkotmánybíróként melyik döntés(ek)re a legbüszkébb, és van-e olyan, amiről úgy látja utólag, hogy ma más irányú tervezetet terjesztene elő?

Máig vállalom valamennyi általam előadó alkotmánybíróként jegyzett határozatot. Ilyenek különösen: a működésképtelen önkormányzatok feloszlatásával összefüggő „elvi vélemények” (3 ilyen volt), az ún. névhatározat (amelyből a közvéleményben annyi maradt meg, hogy a férfiak is felvehetik a feleségük családi nevét), az ún. türelmi zónás ügyekben hozott határozatok. Nem tudok olyan döntést mondani, amelyet ma már másként írnék meg (bár lehet, hogy ennek az az oka, hogy még kevés idő telt el azóta, hogy kiváltam a testületből).

Milyen viszonyban volt az Alkotmánybíróság elnökeivel? Miben különbözött a vezetési stílusuk, és Önnek melyik volt a legrokonszenvesebb hozzáállás?

Mindegyik elnökkel jó volt a kapcsolatom. Sajnálom azonban, hogy Sólyom Lászlóval csak fél évig dolgozhattam együtt. Az Alkotmánybíróság szerepfelfogásáról vallott álláspontom feltétlenül közel esett az övéhez. Igazán jó kapcsolatom mindig azzal az elnökkel alakult ki, aki hozzám hasonlón nem ragadt le az Alkotmány/Alaptörvény szó szerinti szövegénél. Persze az elnökökhöz való viszonyomat illetően döntő volt az is, hogy kivel, milyen régi szakmai és emberi, baráti kapcsolatokat ápoltam. Németh János iránt egyfajta atyai tiszteletet is éreztem, Holló Andrással közel 40 éves barátság is összefűzött, Bihari Mihálynak pedig pontossága, jogászi precizitása ragadott meg.

Milyen szempontok alapján választotta ki a munkatársait? Mekkora autonómiát biztosított nekik az a döntések megszövegezésekor?

Arra ügyeltem, hogy különböző életfilozófiát, életfelfogást (régen úgy mondtuk világnézetet) képviseljenek. Így aztán a törzskaromban baloldali és jobboldali (mondjuk úgy: tisztességes polgári) felfogású főtanácsadók dolgoztak, de nem kellett a szomszédba mennem akkor sem, ha pl. kereszténydemokrata megközelítésre is szükségem volt (pl. a bejegyzett élettársi kapcsolatot vagy az azonos neműek házasságát érintő ügyekben).

Sajátos munkamegosztás alakult ki közöttünk: kezdetben magam is írtam határozat-tervezeteket, de beláttam, hasznosabb munkát végzek azzal, ha az ún. teljes ülésekre magam készülök fel, azaz nem készíttetem fel ezekre magamat a munkatársaim által. A törzskarban készült tervezeteket minden esetben alaposan megtárgyaltuk, „átrágtuk”. Egy-egy indítvány mikénti kezelésére nézve kizárólag egyetlen elvárásom volt: annak során egyedül csak az alkotmányossági szempontok játszhattak szerepet. Soha nem szabtam meg előre az elbírálás irányait, azt a kiválóan felkészült főtanácsadóim jogászi meggyőződésére bíztam. Egyetlen alkalommal sem csalatkoztam egyikükben sem.

Volt-e akár hazai, akár külföldi alkotmánybíró kollégája, akinek a jogszemléletéhez közel érezte a sajátját? És megfordítva: volt-e olyan kollégája, akivel úgy érezte, hogy sosem tudna egy platformra kerülni?

A román Alkotmánybíróság két magyar bírájának, Kozsokár Gábornak és Puskás Bálintnak a felfogása nagyon hasonlított az enyémhez (vagy az enyém az övékhez). Mindketten képesek voltak arra, hogy a legösszetettebb alkotmányjogi problémát is megszelidítsék, elemeiben feltárhatóvá, így megoldhatóvá tegyék. Tanultam tőlük, de – hitem szerint – ők is szerettek velem „szakmázni”. A számomra reménytelennek tűnő bírókkal eleve meg sem kíséreltem azt, hogy velük egy platformra kerüljek.

Mennyire látja hatékonynak, illetve jelentősnek a különvélemény és párhuzamos indokolás rendszerét?

Az Alkotmánybíróság nem maga-magáért való intézmény. Határozatai, az azokhoz kapcsolódó párhuzamos indokolások és a külön vélemények az adott kor alkotmányos demokráciáról vallott felfogásának a lenyomatai. Ilyenként részei a jogi kultúrának, a jogi gondolkodásnak és a jogtudománynak. Mindenki felelős a saját gondolataiért, s azért, hogy azokat akkor fogalmazza meg, amikor arra a legnagyobb szükség van. Ugyanabba a folyóba itt sem lehet még egyszer ugyanott belelépni. Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy jogászi (alkotmánybírói) eskünkhöz híven ne aktuálpolitikai célkitűzéseket, hanem időtálló jogi értékeket képviseljünk és szolgáljunk.

Mit gondol az EKINT állásfoglalásáról, amely azért buzdította távolmaradásra az ellenzéki országgyűlési képviselőket az alkotmánybíró választástól, mert szerintük „egy fecske nem csinál nyarat”?

Itt az egész jelölési rend úgy rossz, ahogy van. Erről kellett volna mindenekelőtt újra a jogász társadalomnak őszintén és határozottan szót váltania. Vannak jogász szakmai testületek (pl. a Magyar Jogász Egylet, vagy az Alkotmányjogászok Egyesülete), azonban egyik sem szólalt meg ebben a témában. Az eredendő baj tehát az antidemokratikus jelölési rendben van. Persze, hogy fárasztó a konszenzus-keresés, de hát a demokrácia is drága és sok huzavonával jár, mégsem találtak ki nála jobbat. Határozott a véleményem abban, hogy egy demokratikus hatalom annál erősebb, minél több féket képes – akár önmagával szemben is – megteremteni és elviselni. Az ellenzéki országgyűlési képviselők által jelölt egy-egy alkotmánybíró tényleg „nem csinál nyarat”, de történelmet talán igen, ha feltartott mutatóujjával jelzi: nem biztos, hogy jó az irány.

Most, hogy lejárt a mandátuma, mivel tölti a felszabadult időt? Nehéz volt otthagyni a testületet ennyi idő után, vagy úgy érzi, épp elég volt?

Készültem erre az időre. A pécsi Jogi Kar Közigazgatási Jogi Tanszékén oktatok, ugyanúgy, mint eddig is. Most fejeztem be az „Ügynökmese. Egy történészi spekuláció genezise” c. könyvemet, amelyet a pécsi Kódex Nyomda Kft. a napokban ad ki. A könyv egy méltatlan vádról és annak jogi tanulságairól szól. Néha azt éreztem a könyv írása közben, hogy rossz pályát választottam. Talán mégsem kellett volna jogásznak mennem. 18 év hosszú idő, tudatosan kellett ezért felkészülni a rugalmas elszakadásra. Nekem ez sikerült. Sok sikerben, örömben volt részem, de sok szomorúságban is. Elfáradtam, itthon a helyem.

Mit üzen a testületben maradt kollégáinak? Milyen alkotmánybíráskodást látna szívesen megvalósulni Magyarországon?

Van egy mantránk: „A környezetvédelem elért szintje nem csökkenthető.” Az Alkotmánybíróságra lefordítva mindez: az alkotmánybíráskodás elért szintje nem csökkenthető. Volt a mainál erősebb hatáskörű, nagyobb közmegbecsülésnek örvendő Alkotmánybíróságunk. Én ezt a testületet sírom vissza. Ami a kollégáimat illeti: maradjanak hűek alkotmánybírói esküjükhöz, annak szellemében töltsék el a testületben azt a nem is rövid időt, amit a Teremtő megadott nekik.

dr. Orbán Endre és dr. Simon Emese Réka

***

Ha nem szeretnél lemaradni további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon is.

Képek forrása: itt és itt.