Mészáros Ádám párkapcsolati mediátorral készített interjúnk első részében olvashattatok többek között a házassági, párkapcsolati mediáció lényegéről, módszertanáról, jellegzetes ügyekről és konfliktuskezelésről. Az interjú második részében a mediáció hazai jogi hátteréről, szabályozási kérdésekről és az ezekben megjelenő jogpolitikai szempontokról beszélgettünk. Az interjú végén szóba kerül a házasság szerepe is.

Mit gondol a hatályos családjogi szabályokról? Lehetne javítani rajtuk, és egyáltalán a jog segítheti a párkapcsolatok megmentését?

Az mindenképpen szemléletbeli előrelépés a jogalkotótól, hogy az új Ptk. kimondja, házastársak a bontóper megindítása előtt és alatt is részt vehetnek önmaguktól vagy a bíróság kezdeményezésére közvetítői eljáráson. Meglátásom szerint a mediáció ügyét ugyanakkor úgy tudja igazán szolgálni egy jogszabály, ha nagyon komolyan támogatja a közvetítői eljárást úgy, hogy az ügyfélnek érdeke fűződik ahhoz, hogy tényleg részt is vegyen benne. A büntetőügyekben alkalmazható közvetítői eljárás például azért is népszerű, mert ha az elkövető az eljárásban jóváteszi az okozott sérelmet, elkerülheti az eljárás folytatását, és nem válik büntetett előéletűvé, vagy a kiszabandó büntetése korlátlanul enyhíthető. A sértett pedig az érdekeinek megfelelő jóvátételhez juthat, és a büntető ügy hamarabb lezárulhat. A bontópereknél ezzel szemben most még nem látható ilyen látványosan, hogy miért érné meg közvetítőhöz menni. A közvetítői eljáráson való részvétel illetékmérséklésre ad lehetőséget, de itt csak néhány ezer forintról van szó, ezt nem mondanám igazán jelentős motiváló tényezőnek. A bontóper gyorsítását vagy a tárgyalási folyamat békésebbé tételét pedig nem igazán érzik előnynek az elmérgesedett konfliktusban levő párok. Nem látják, hogy nekik az milyen sokat ér.

Én inkább egy olyan megoldásban hiszek, hogy bontópert csak abban az esetben lehessen megindítani, ha valamilyen – kicsit a jog területén kívül eső – prevenciós jellegű, békéltető eljáráson már részt vettek a felek. Ha ez kötelező volna, meggyőződésem szerint sokkal kevesebb lenne a bontóperek száma.

A saját mediációs praxisomból példák sorát tudnám hozni, amikor a válni akaró felet meg tudták győzni a mediációban megtapasztalt élmények arról, hogy érdemes megpróbálni új alapokra helyezni a kapcsolatot. És ha belegondolunk, hogy az ilyen ügyekben sok esetben fontos szereplők a kiskorú gyermekek, akiknek az elhúzódó bontóper és a szülők kapcsolata kihat személyiségfejlődésükre, akkor még inkább látjuk, hogy a házasfeleket elmérgesedett viszony esetén nem lenne szabad per közelébe engedni. Hiszen ott csak tovább folytathatják a háborút.

A házasság felbontása iránti perekben a bíró tehát csak ajánlhatja a feleknek, hogy próbálják meg a vitás kéréseiket közvetítő segítségével megoldani.

Igen, és itt tetten érhető egy elég éles érdekütközés a közvetítői szakmában, ugyanis 2012-ben megjelent a bírósági közvetítés intézménye, amely módszertanilag és jogosítványokban lényegében teljesen megegyezik a normál közvetítői tevékenységgel. A különbség viszont az, hogy a bírósági közvetítők csak a bírói kar tagjaiból kerülhetnek ki, és munkájukért az ügyfélnek nem kell fizetnie. „Normál” közvetítőként ugyanakkor mi piaci alapon működünk, és nem is a bíróság épületében, így ha mondhatom, versenyhátrányba kerültünk. Azt gondolom, hogy ilyen feltételek mellett a pert tárgyaló bírónak logikusabbnak tűnik bírósági közvetítőt ajánlani, mint egy piaci alapon működő közvetítőt. Mindezek azt eredményezik, hogy folyamatban lévő házassági bontóperek kapcsán induló közvetítői eljárásokból a „piaci” mediátorok „kikopnak”. A bíróság oldaláról az ideológiai koncepció talán az, hogy a jó állam fogalmához tartozik, hogyha az állam szolgáltatást nyújt, azt lehetőleg egy szerv által nyújtsa. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a bírói gondolkodás és a mediátori gondolkodás nagyon különbözik. Aki hivatásának tekinti a mediátori munkát, az nem tud olyan döntéshez vagy megállapodáshoz még hallgatólagosan sem hozzájárulni, amelyben valamelyik fél rosszul jár. És míg ezt az ellentétet egy eljáró bírósági közvetítőnek is el kell rendeznie magában, úgy gondolom, hogy egy szervezeten belül ez a szemléletbeli ellentét nehezen fér meg. Másrészt a versenyszférának mindig is volt egy olyan előnye, hogy a szolgáltatóknak nem elég jónak lenni, hanem folyamatosan fejlődniük kell, és a legjobbat kell nyújtaniuk, ha életben akarnak maradni. Ami a mediációs szolgáltatások fejlődéséhez járulna hozzá. Én ezért annak a híve vagyok, hogy a mediáció, amely a vitarendezésnek egy önálló típusa, maradjon kívül a bírósági vitarendezés szellemiségén és intézményi keretein. De persze ez a kérdés nem a mi beszélgetésünk alapján fog eldőlni.

Azokban az ügyekben, ahol a közvetítés kötelező (a szülői felügyeleti jog rendezése, a szülő-gyermek közötti kapcsolattartás, illetve a gyermek harmadik személynél való elhelyezése körében), felmerül a kérdés: mennyire lehet hatékony az, ami kötelező? Vajon mennyire eredményes úgy a közvetítés, ha a közvetítő személyét a bíró jelöli meg? Ez pszichológiai szempontból sem egyszerű.

A bíró a kötelező közvetítésnél nem jelöl meg kötelező, konkrét személyt. Az érintett felek mehetnek bírósági közvetítőhöz, vagy az Igazságügyi Minisztérium által vezetett közvetítői névjegyzékből is választhatnak. A kötelezőséget nagyon sokan támadják, és ez érthető is, mert a mediációnak lényegi eleme az önkéntesség. Csak akkor kerülhet rá sor, ha mindkét fél akarja, és amint valamelyik fél azt mondja, hogy nem kívánja folytatni, akkor a mediációs folyamat lezárul. Nehéz helyzetben volt hát a jogalkotó, és végül az a megoldás született, hogy a kötelező közvetítői eljárásnál fel kell keresni egy közvetítőt, aki megfelelő tájékoztatást nyújt az eljárásról. A fél ekkor mondhatja, hogy nem szeretné az eljárást. Tehát a közvetítői eljárás megindulása és lefolytatása ebben az esetben is a felek önkéntes döntésén múlik.

A közvetítői eljárásban, aminek lényege, hogy megpróbáljuk összehozni a felek érdekeit, nem kell részt venni, ha valaki nem akar, mert ezzel megerőszakolnánk a mediáció módszerét, amelynek az önkéntesség az egyik legfontosabb alapelve.

A házasodási és válási statisztikák tükrében mondhatjuk-e azt, hogy a tradicionális, lehetőleg élethosszig tartó monogám párkapcsolati modell számít tipikusnak? Milyen nehézségekkel jár ez a társadalomban?

A KSH legutóbbi három népszámlálási adatai azt mutatják, hogy a házasságok száma csökken, a házasságon kívül együtt élők száma és az egyedülállók száma dinamikusan nő. Konzervatív értékeken nyugvó társadalom vagyunk, de fontos azt is látni, hogy megváltozott világban élünk, mint korábban. Amikor gyerek voltam, a rendszerváltás előtt az volt az elvárás és a bevett szokás, hogy mindenkinek meg kell házasodni. Létezett még az a fogalmunk, hogy vadházasság, amit ma már jogszabályban élettársi kapcsolatnak hívunk. A házasság volt a társadalmilag elfogadott együttélési forma, amibe egy kicsit mindenki bele is volt kényszerítve. Mindenféle típusú ember kötött házasságot, olyanok is, akik a szívük mélyén nem kívánták volna azt, mert rettegtek az elköteleződéstől, vagy lelkük mélyén, valamilyen lelki sérülés folytán féltek attól, hogy szülők legyenek.

Meggyőződésem, hogy több évtizedig fennmaradt házasságok azért is bomlanak ma fel, mert valaha önmagukban nem teljesen egész emberek is „bele voltak kényszerítve” egy összecsiszolatlan házasságba.

Azóta az együttélési formák elfogadottsága megváltozott, de az emberanyag nem. Ma is nagyon sok fiatal van, akik végignézték a szüleik rossz házasságát vagy csak egyszerűen nem kaptak elég elfogadást, értékelést, figyelmet, és ez azt okozza, hogy látszólag próbálnak, de a lelkük mélyén nem akarnak megházasodni, nem akarnak, és nem tudnak mélyen elköteleződni. Még az is előfordul, hogy valaki ilyen indíttatástól vezérelve direkt rossz kapcsolatokba megy bele, nehogy komolyabbá váljon a dolog.

Régebben a rossz mintát látó (és ezért lelkileg bizonyos szempontból sérült) emberek is belementek házasságba, aminek a hatása csak később, akár napjainkban jön ki, leggyakrabban hűtlenség formájában. A hűtlenség sosem arról szól, hogy valakit jobbra lecseréljünk, hanem mindig önértékelési hiányokat, elfogadási hiányokat, figyelemhiányokat jelez, ezeket pótoljuk vele. Ezeket a hiányokat a házasságban éljük meg, de a forrásuk igazán a gyermekkor. A mai fiatalabb generáció szintén nagyon sok önértékelési- és figyelemhiánnyal küszköd, de mivel ma már nem elvárt, hogy megházasodjanak, náluk ugyanezek a hiányok párválasztási problémákban jönnek ki, ami azt jelenti, hogy nem tudnak megállapodni hosszútávon senkivel. Kapcsolatból ki, kapcsolatba be, nem házasodnak, illetve a gyermekvállalásig kitolják annak időpontját.

Személy szerint, mindezek ellenére, ajánlaná mégis a házassági életformát? Nem szembeállítva az élettársi viszonnyal, miben látja előnyüket, illetve hátrányukat?

Ez nagyon emberfüggő. Sok olyan 35-40 körüli férfit és nőt láthatunk, akik nagyon hangoztatják, hogy nem akarnak megházasodni. Ők bizony nem „társfüggők”, és aki házasodik, az szerintük csak azért házasodik, mert nem stabil ember. Ezek sokszor önigazoló magyarázatok. Lehet, hogy valaha ezeknek az embereknek is álmuk volt, hogy megházasodjanak, de valamiért nem jött össze nekik, és ilyenkor úgy kommunikálják mindezt, mintha szerintük ez így lenne a helyes. Ezzel tudják elrendezni magukban azt az ellentétet, hogy valaha a lelkük mélyén vágytak volna arra, hogy valaki komolyan is felvállalja őket, de ez végül nem sikerült.

Ezért azt mondom, az a lényeg, hogy igazán figyeljünk egy kicsit magunkra, és arra, hogy a lelkünk mélyén valójában akarjuk-e a házasságot. Ha valaki tényleg nem akarja és soha nem is akarta, az maradjon meg ennél az elgondolásánál. De ha valaha megvolt az az álom, érzés vagy gondolat, hogy milyen jó lenne, ha én valakinek kellenék úgy igazán egy egész életre, akkor annak nagyon javaslom a házasságot. Én azt gondolom, annál fogva, hogy valaha kisbabák és kisgyermekek voltunk, akik kötődtünk a szüleinkhez, van egy mélyről jövő vágy bennünk, hogy valakinek igazán kelljünk. Mikor csak elmegyünk valakivel bulizni, vagy esetleg összeköltözünk valakivel úgy, hogy nem érezzük azt, hogy valóban felvállaljuk egymást, ez a mélyről jövő igényünk üresen marad. Ezt persze sok mindennel el lehet nyomni, meg lehet magyarázni, lehet pótolgatni is, de ezt az igényünket semmi nem tudja kielégíteni úgy, mint egy mély házasság.

Minden helyzetben lehet az ember boldog, és bár a házasság a katolikus világnézet szerint egy szentség, mégsem hiszem, hogy ez lenne a legnagyobb „csúcsérték” az életben. A harmóniát másban is meg lehet találni. Talán nem a házasság a lényeg. Viszont a kérdésre őszintén válaszolva, ajánlom a házasságot, de úgy ajánlom, hogy az biztos alapokon álljon. Ehhez nagyon sok önismeret, emberismeret szükséges, az önmagunkkal és társunkkal való foglalkozás, és a törekvés arra, hogy jobban csináljuk, mint amennyire „általában” lehet.

Másrészt egy házasság mindent visz – összehasonlítva más formákkal – azzal, hogy hihetetlen mélységekig el lehet jutni egymás és saját magunk ismeretében, az életünk végéig számíthatunk egymásra érzésében, és egymás segítésében, fejlődésben.

Ön szerint mennyire hangsúlyos a házasságban a másik segítése, mi kell ahhoz, hogy ezt jól csináljuk?

Mélyről jövő késztetés az ember számára a másik ember segítése, lelkesítése. Azt gondolom, hogy az emberi kapcsolatoknak ez egy nagyon fontos értéke. Függetlenül attól, hogy ki miben hisz, az egymás segítése, szolgálata iránti vágy ott van bennünk, és ez a legtöbb vallásban is megjelenik. Egy házasságban sokkal mélyebben, hatékonyabban, ügyesebben tudjuk egymást segíteni, mint abban a helyzetben, hogy kétévente van valaki új az életünkben. Két év alatt vagy csak egy egyszerű összeköltözéssel nem tudunk eljutni ugyanaddig a mélységig, mint egy olyan kapcsolatban, amelyben évtizedekig vagyunk együtt azzal a szándékkal, hogy mindent meg fogunk és meg kell oldanunk, sőt esetleg még a közös gyermekeink is örökre összekötnek. Ha elköteleződéssel élünk egymás mellett, és voltunk és kitartottunk egymás mellett a nehézségekben is, akkor sokkal jobban tudjuk segíteni a másikat. Gondoljunk csak bele, ha egy idegen autóba ülünk, először nem tudjuk, hogy mihez nyúljunk, hogyan irányítsuk igazán jól. Amikor viszont egy autót már nagyon jól ismerünk, akkor tudunk igazán biztonságosan közlekedni és kihozni belőle mindent. Így élvezetes csak igazán az autóvezetés, nem pedig úgy, ha csak egy tesztvezetésre ülünk be. Én nem szívesen vezetek tesztautót, de tesztautó még kevésbé lennék.

Köszönjük szépen a beszélgetést.

Szabó Tibor Zsombor és Nagy Gergő

***
A fotókat Lambert Attila készítette.

A szerkesztők ezúton fejezik ki köszönetüket Hammer Krisztinának az interjú szövegének gondozásában nyújtott segítségéért.

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.