Ahogyan azt előző írásunkban bemutattuk, mára alapvető emberi jog lett, hogy a szülők meghatározhatják a születendő gyermekeik számát. Erre rengeteg lehetőségük van: a fogamzásgátlástól kezdve a művi meddővé tételig. Ott tartottunk, hogy fel lehet-e fogni a fogyatékos gyermek megszületését kárként, és ha igen, mégis kinek kár ez? A gyermeknek, mert így kell leélnie az életét, vagy a szülőknek, mert megfosztották őket annak a döntésnek a jogától, hogy fogyatékosként is vállalják a gyermeket? Ígéretünkhöz híven most folytatjuk a magyar helyzettel.
 

A Legfelsőbb Bíróság az 1/2008-as jogegységi határozatban amellett foglalt állást, hogy a genetikai, vagy teratológiai ártalom következtében fogyatékossággal született gyermek nem igényelhet a saját jogán kártérítést az egészségügyi szolgáltatótól azért, mert a terhesgondozás ideje alatt az anya nem élt a terhesség megszakításának jogával.

A magyar bírói gyakorlat áttekintésekor azt kell megvizsgálnunk, hogy az alperes milyen esetekben tudja magát kimenteni a felelősség alól. Ezenkívül fontos az is, hogy a fogyatékos gyermeknek van-e kártérítési igénye. A felróhatóság azért különösen fontos ezekben az ügyekben, mert a magzati fejlődési rendellenességek felismerése még a mai fejlett diagnosztikai eljárások ellenére is rendkívül nehézkes, így előfordulhat, hogy mégis kialakul egy súlyos fejlődési rendellenesség a terhesség ideje alatt, tehát az alperes hiába nyújtotta a tőle elvárható gondosságot a vizsgálat során.A terhességi ultrahangvizsgálatok során rendkívül fontos a megfelelő dokumentáció, a per kimenetele ugyanis sokszor ezen múlhat. Hiszen egy nem megfelelő dokumentáció alapot adhat a kártérítési felelősség megállapítására a nehezen megállapítható magzati rendellenesség esetében. Nagyon keveset tud az orvostudomány a fejlődési rendellenességek kialakulásáról, és ezt az is nehezíti, hogy nehezen fogható meg egy olyan környezeti hatás, amelyről meglehetne állapítani, hogy az okozta a fejlődési rendellenességet. Ez pedig megnehezíti az okozati összefüggés vizsgálatát.

Éppen ezért a 2008 tavaszán megszületett jogegységi döntés kimondja, hogy

a természeténél fogva a fogyatékossággal született gyermeknél az egészségkárosodás a magzati fejlődés rendellenessége miatt, s nem az orvos jogszabályellenes magatartása folytán következik be.

Ez a határozat, hasonlóan a korábban említettekhez, szintén a közrendbe ütközne – átvéve az angolszász „public policy” érvet – amely azonban Magyarország alkotmányos rendjébe ütközne. Magyarország a jogegységi határozattal tehát – ha megkésve is – csatlakozott a többi európai és tengerentúli felsőbírósághoz, amelyek elutasítják az ilyen jellegű igényeket.

Ellentmondás a Wrongful Birth kapcsán

A wrongful birth igény kapcsán több szerző is említést tesz az esély elvesztéséről mint kárról. Ebben az esetben az esély elvesztése kizárólag az anyára értendő a terhesség megszakítását illetően, és ez a lehetőséggel való élés objektíve nem mérhető semmilyen eszközzel. Láthattunk példát, hogy az orvostudomány fejlettségi szintje még mindig nem éri el azt a szintet, amikor a fejlődési rendellenességek kimutathatóak, így nem várhatjuk el az anyától sem, hogy a terhesség ideje alatt egy bizonytalan vizsgálati eredmény miatt képes legyen objektív döntést hozni. Napjainkban is, gyakran számolnak be a híradások arról, hogy kukában talált csecsemőre bukkant a rendőrség, amire sokszor éppen az a magyarázat, hogy az anya csak a szülést követően tudott döntést hozni a magzat sorsát illetően. A közvélemény megítélése pedig ilyenkor legtöbbször, hogy „bárcsak elvetette volna, erre a gyerekre most milyen élet vár majd”.

A wrongful birth esetekben az orvosnak kell bizonyítania a mentesülése érdekében azt, hogy az anya a megfelelő tájékoztatás esetén nem a terhesség-megszakítás mellett döntött volna, hanem megszülte volna a gyermeket.

Amennyiben az orvos megfelelően bizonyítani tudja, hogy az anya megtartotta volna a magzatot, akkor tettéért nem felel.

És itt jönnek a kellemetlen kérdések:

• Ha az orvos egy nem kötelező vizsgálat lehetőségéről tájékoztatta volna az anyát, akkor ő igénybe vette volna-e azt a vizsgálatot?
• Ha igen, akkor felismerhetővé vált volna a magzat fejlődési rendellenessége?
• Ha igen, akkor az anyának meglett volna-e a jogi lehetősége megszakítani a terhességet?
• Ha igen, akkor ténylegesen meg is szakította volna a terhességet?

A bíróságok szinte minden esetben elfogadják azt, hogy az anya a tájékoztatásnak megfelelően cselekedett volna, tehát a terhességet megszakította volna, ha lehetősége adódik rá. Így fogyatékosság esetén az abortusz válik elvárható, a gyermek megszületése pedig kifejezetten szokatlan magatartássá. Ennek hosszú távon negatív hatásai lehetnek a fogyatékkal élőkre nézve, ami társadalompolitikai következményekkel is járhat.

Mindemellett megjelent az úgynevezett defenzív medicina is, ami a rizikós kezelések elkerülését jelenti az esetleges feljelentésektől és a kétes kimenetelű műhibaperektől való félelem miatt. Ezek az egyre szaporodó peres eljárások ugyanis mind inkább arra késztetik az orvosokat, hogy már jó előre szükségtelen vizsgálatokkal és beavatkozásokkal bástyázzák körül magukat. (Ezért is nevezik gyakran a defenzív orvoslást a műhibaperek mellékhatásának). A leginkább elfogadott definíció szerint

a defenzív medicina körébe sorolható minden olyan vizsgálat, beavatkozás, illetve egyéb diagnosztikai vagy terápiás eljárás, a mely a beteg eredményes gyógyításához szükségtelen, és az orvos bizonytalanságának eloszlatásán túl pusztán azt szolgálja, hogy vitás esetben vagy jogi eljárás során könnyebben védhető legyen korábbi szakmai ténykedése.

A defenzív medicina szándékát tekintve alapvetően kétféle lehet:

1. A “megerősítési” (vagy másként “pozitív”) csoportba tartozik minden olyan tevékenység, aminek célja a diagnosztikai eljárásokban elkerülhetetlenül benne rejlő bizonytalanságok mérséklése, valamint a kezeléssel óhatatlanul együtt járó szövődmények kivédése.
2. “Elkerülő” (vagy másként “negatív”) szemlélet vezérli ugyanakkor az orvost, ha eleve nem vállalkozik kockázatosnak tűnő betegek fogadására, vagy oly módon igyekszik megszabadulni a döntés felelősségétől, hogy más szakterületek képviselőit is bevonja a gyógyításba, noha erre nem volna szükség. A defenzív szemléletből adódó egészségi ártalmak és többletkiadások olyan szabályozást sürgetnek, amely csökkenti az egészségügyi dolgozókban a fenyegetettség érzését.

A vakok országa

Ha érdekel a téma, a fogyatékosság megítélésének egyik legnagyszerűbb illusztrációja H.G. Wells: A vakok országa című elbeszélése. A történet szerint egy hegymászó egy elszigetelt völgybe zuhan, melynek lakói születésüktől kezdve szem nélkül születnek. Más érzékszerveik azonban bámulatosan működnek, kompenzálva ezáltal a látást. A hegymászó csak esetlenül bolyong, amíg ki nem derül, hogy beilleszkedésének kulcsa a szemei eltávolítása. Wells ezzel torz tükröt mutat a „normális” társadalomnak, amely nem tudja szavakba önteni a normális fogalmát, de a kitűnő honpolgár lesz abból, aki magára ölti a többség alakját.

Összegzésképpen tehát a fogyatékos gyermek saját jogú kártérítési igénye számos filozófiai és metafizikai kérdést feszeget, amelyek azonban megfoghatatlanok a jog világában. Ott, ahol objektíven kell meghatározni a kár nagyságát.

A fogyatékos gyermek élete pedig, mint kár, egy abszurd helyzetet teremtene a jog világában, amely elsősorban az életet védi. Vagy, ahogy az amerikai esetben merült fel a kérdés:

„Ha nem tudunk semmit a halálról és a nemlétről, hogyan állíthatnánk, hogy tényleg jobb lett volna-e neki?”

Hints Ádám

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

A teljes írást itt éred el.

Képek: innen, innen, innen és innen