Az utóbbi napokban, a pedagógussztrájk kapcsán felélénkült a vita a sztrájkról szóló 1989. évi VII. törvény, immáron hat évvel ezelőtti módosítása kapcsán. Ahogy az MNB botrány kapcsán megfigyelhető volt, ezúttal is számos ellentmondás vagy kérdés jelent meg a médiában, ezért most összefoglalnánk a legfontosabb tudnivalókat a sztrájktörvény kapcsán is.

(Forrás: wikimedia.org; Kép: Munkácsy Mihály, Sztrájk 1895)

Mikor és kik kezdeményezték a sztrájktörvény módosítását?

A törvényt módosító jogszabálytervezetet nem a területért felelős miniszter, hanem két FIDESZ-KDNP képviselő, Kara Ákos és Kontur Pál nyújtotta be, 2010. december 17-én. Ennek kapcsán később az ellenzék hiányolta az egyeztetéseket és a szakmai vitát egyaránt. Az is tény azonban, hogy Kontur Pál a FIDESZ Munkás és Alkalmazotti Tagozatának az elnöke, vagyis a párton belül, a munkások képviseleti fóruma egyfajta garanciát jelenthetett a módosító javaslat megszövegezése kapcsán.

Miért nem akkor tiltakozott az ellenzék a törvény módosítása ellen?

Az egyik kezdeményező, Kara Ákos honlapja alapján az MSZP, az LMP és a Jobbik vezérszónoka úgy vélekedett, hogy alkotmányos aggályokat vet fel a sztrájkhoz való jog korlátozása, továbbá kifogásolták a javaslat körülményeinek a tárgyalását is. Mindhárman hiányolták továbbá a törvényjavaslat előtti egyeztetést. Kiderül a holnapról az is, hogy az MSZP, az LMP és a Jobbik frakciója sem támogatta a törvénymódosítási javaslatát.

A HVG.hu akkoriban úgy vélte, hogy a legfontosabb problémát az okozza majd, hogy a munkaügyi bíróságnak olyan kérdésben kell majd döntenie, amire nincs felkészülve. S bár a törvénymódosítással a döntést a hatáskörébe utalták, a tény az, hogy „az elégséges szolgáltatás mértékének megállapításával kapcsolatos vita nem minősül jogvitának, csak érdekvitának”.

A törvénymódosítást mivel indokolták a benyújtói?

A módosító javaslat indokolásában az állt, hogy a sztrájkjog gyakorlása a közszolgáltatásokat nyújtó munkáltatóknál a még elégséges szolgáltatás biztosításához kötött, amelynek mértékét és feltételeit a sztrájkról szóló törvény a felek megállapodására bízza. „A megállapodás elmaradása jogbizonytalansághoz vezet a sztrájk jogszerűsége tekintetében, ezért a javaslat a még elégséges szolgáltatás mértékének és feltételeinek meghatározását törvényben is lehetővé teszi.”

Ha az adott közszolgáltatásra nézve nincs e tekintetben törvényi szabályozás, ilyen esetben biztosít lehetőséget a javaslat a sztrájk előtti egyeztetés keretében a megállapodásra. Ha azonban a megállapodás nem jön létre, bármelyik fél kérelmére erről a munkaügyi bíróság dönt. A javaslat ezzel biztosítja, hogy mindenképpen legyen döntést hozó fórum és döntés, egyben egyértelművé teszi, hogy megállapodás vagy bírói döntés hiányában a sztrájk nem tartható meg. Ez a megoldás minden fél számára megnyugtató, és a jogbiztonságot erősíti, mert kiszámíthatóvá teszi a sztrájk során is teljesítendő kötelezettségeket – olvasható a törvénymódosítás indokolásában.

De okozott mindez bármiféle problémát eddig?

Jogi értelemben mindenképp, hiszen számos jogi kérdés merült fel. Így például az elégséges szolgáltatás mértékének meghatározásában a bíróságnak nem igazán volt gyakorlata és a jogszabály sem adott iránymutatást ebben a kérdésben. A számos eljárásjogi és érdemi kérdés kapcsán a Kúria Közigazgatási-Munkaügyi Kollégiuma végül úgy döntött, hogy külön is foglalkozik a jogterülettel és KMK véleményt adott ki a helyes joggyakorlat előmozdítása érdekében.

A KMK vélemény szerint hogyan kell meghatározni a "még elégséges szolgáltatást"?

A Kúria 1/2013 KMK véleménye alapján a törvény elsődlegesen a megállapodásról rendelkezik, – ebből következően az erre irányuló egyeztetést a felek nem kezelhetik formálisan, hanem akkor járnak el a törvény céljának megfelelően, ha érdemben és komoly, szakmailag alátámasztott ajánlattal egyeztetnek.

Ha az egyezség nem jön létre, akkor a közigazgatási és munkaügyi bíróságnak, annak vizsgálata során, hogy a döntése alapjául elfogadja-e valamelyik fél végső ajánlatát, figyelemmel kell lennie valamennyi elé tárt szakmai és egyéb érvre, amely a felek között a megállapodás meghiúsulását megelőzően elhangzott, ezért az e körben folytatott tárgyalások jegyzőkönyvében foglaltak értékelése szükséges.

Mennyi idő áll a bíróságok rendelkezésére?

A vonatkozó jogszabályt később módosító, 2012. évi LXXXVI. törvény hatályba lépése óta a közigazgatási és munkaügyi bíróság öt munkanapon belül, nemperes eljárásban, szükség esetén a felek meghallgatása után dönt. A másodfokú bíróság pedig ugyancsak öt munkanapon belül köteles dönteni. A módosító javaslat indokolása szerint a módosítás célja az volt, hogy a vitás kérdések gyors elbírálásának eljárásjogi határideje ne csupán az elsőfokú, hanem a másodfokú eljárásban is érvényesüljön.

Akkor miért jelentek meg a médiában olyan hírek, miszerint akár évekig elhúzódhat egy ilyen bírósági eljárás?

A szabályozás kritikusai szerint az első- és a másodfokú eljárások ugyan gyorsan lezárulhatnának, azonban az ügyek a valóságban végül a Kúria elé kerülhetnek és a összességében egyáltalán nem valószínű, hogy azok a törvény által rögzített határidőben (alapesetben tehát öt munkanap alatt) lezárulnának.

Minderre „jó példa” a Kúria 10/2013. számú munkaügyi elvi határozata, melynek során egy „sztrájkügyben” hozott jogerős végzést végül hatályon kívül helyezett és a közigazgatási és munkaügyi bíróságot új eljárásra, illetve új határozat hozatalára utasította. Tehát nem valószínű, hogy évek telnének el az eljárás befejezéséig, de egy-két hónapig valóban elhúzódhat egy ilyen eljárás.

(Forrás: theguardian.com; Kép: Dave Simonds)

Miért olyan biztos, hogy nem lehet ezeket az ügyeket első fokon, öt munkanapos határidővel lezárni?

A Kúria szerint a törvényhozó a sztrájkjog gyakorlását ellehetetlenítő magatartások megakadályozása érdekében rövid eljárásjogi határidőt határoz meg, amely határidő rövidsége részletes bizonyítás lefolytatására, szakvélemény beszerzésére, esetleg szakvélemények ütköztetésére nem ad lehetőséget, ezért a törvény rendeltetéséből következően a feleknek szükséges felelősséget vállalniuk a végső ajánlatuk komolyságáért, az abban foglaltak működőképességéért.

Vagyis a bíróság nagyon kevés és túlnyomórészt a felektől származó információk alapján mérlegel és dönt, így a döntés megtámadhatóságának a valószínűsége rendkívül magas, ha a bíróság döntésével valamely érintett fél nem értene egyet. Ez utóbbi viszont borítékolható, mivel a még elégséges szolgáltatás mértékéről és feltételeiről a bíróságnak a felek által megtett ajánlatok külön-külön való vizsgálatával, az egyik fél által tett ajánlat elfogadásáról rendelkező határozat meghozatalával lehetséges döntenie.

És vannak még nyitva maradt kérdések a törvény kapcsán?

A probléma kiindulópontja az volt, hogy az új szabályozás számos megválaszolatlan jogi kérdést nyitott meg. Ezekre részben választ adott a Kúria 1/2013 KMK véleménye. Vannak azonban további bizonytalanságok, például a közszolgáltatásokat nyújtó munkáltatók körének pontos körülírása. Ezt a megfogalmazást ugyanis csak a módosító javaslat indokolása tartalmazza, maga a törvényszöveg "lakosságot alapvetően érintő tevékenységet végző munkáltatókról" beszél és csak példálózó jellegű (a közforgalmú tömegközlekedés és a távközlés terén, továbbá az áram, a víz, a gáz és egyéb energia szolgáltatását ellátó szervek) felsorolást ad.

Ha ez egy ennyire nehézkes az eljárás, akkor miért lett bevezetve?

Az eljárást a jogalkotó nem főszabályként, hanem egy kisegítő szabályként tervezte megalkotni. Vagyis az indítványozók abból a feltevésből indultak ki, hogy az esetek többségében a felek meg fognak tudni állapodni a még elégséges mértékű szolgáltatásról (vagy esetleg a még elégséges szolgáltatás mértékét és feltételeit törvény külön törvény állapítja majd meg), és csak kivételes esetben fordulnak majd bírósághoz. Arról nem jelent meg információ, hogy ezt milyen előzetes tanulmányok vagy hatásvizsgálat alapján feltételezték a beadványozók.

Gyömbér Béla

***

Ha nem szeretnél lemaradni további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon!