Feljegyzések egy (alapvetően) emberölési tárgyalás margójára

Ma van a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja!
Ehhez kapcsolódó írást hoztunk nektek ma a büntetőjogi hét keretében. Bízunk benne, hogy titeket is elgondolkodtat majd. Most pedig - félretéve a sztereotípiákat - merüljetek el az esetben!

Közel másfél éve, emberölés bűntette miatt 10 év börtönbüntetésre ítéltek egy asszonyt, aki késszúrással előidézte annak a férfinek a halálát, aki hónapokon keresztül szexuális jellegű szolgáltatás fejében hitelkeretet biztosított neki kisboltjában.

A tragikus végkifejlettel lezáruló ’szexuális partnerség’-ként aposztrofált viszony és résztvevőinek tárgyalótermi megítélése felidézésével szándékozom ezen a napon hozzájárulni a nők elleni erőszak körüli igen sokrétű diskurzushoz.

A hasonlóan komplex történések felderítésekor ritkának nem mondható ellentmondások, fel nem tett kérdések, meg nem értett összefüggések, és a nemi sztereotípiák legközönségesebb megnyilvánulásai ebben az ügyben is több ponton kifogásolható gondolatmenetekhez vezettek. Meggyőződésem, hogy mindezekre érdemes és szükséges rávilágítani.

Elsőként és elsősorban arra invitálnám olvasóimat, hogy gondolkodjunk el a köztiszteletben álló polgár toposzáról, ami ennek az ügynek is központi motívuma lett; vagyis ennek a kategóriának a mítoszában rejlő erőről. Ez egy jogtechnikai szempontból olyannyira bebetonozott státusz, hogy alkalmazásának, következményeinek automatizmusa tankönyvi példa. Amennyiben az áldozat ezzel a státusszal bír, az automatikusan súlyosbító körülményt jelent a bűncselekmény megítélését illetően, így az elkövetőt terheli. Nem szükséges olyan kérdések számbavétele, mint pl. hogy a státusz bármiféle összefüggésbe hozható-e a bűncselekménnyel, akár indíték, elkövetés módja, vagy bármilyen más számba vehető körülmény okán. Ha az elkövető az, aki köztiszteletben állónak tartandó, az pedig enyhítő személyi körülményként kezelendő esetében. Tehát, ha valaki deklaráltan megbecsült tagja környezetének, az ugyancsak automatikusan értékelendő, tekintet nélkül pl. olyan fontos körülményre, hogy a bűncselekménynek van-e bármiféle köze a köztisztelet kivívására alkalmas tevékenységhez. Nem véletlenül jut eszembe egy másik tárgyalási tapasztalat ehelyütt, ahol a vádlott egy jó hírű, szakmailag elismert sebészorvos volt, akit - évekig tartó bántalmazó kapcsolatban - a felesége sérelmére elkövetett súlyos testi sértés tárgyában a helyi bíróság óvatosan vajmi kevéske pénzbüntetésre ítélt, miközben külön hangsúlyozta a férfi közösségben betöltött fontos szerepét és ezáltal a cselekedete megítélésére kiható enyhébb elbánás kívánalmát. (A Kúria az összegszerűség tekintetében korrigált a későbbiekben.)

Meglátásom szerint ez a kötelezően értékelendő körülmény sokkal többet árt, mint amekkora jelentősége van annak, hogy rajta keresztül a bíróság egy erkölcsi ítéletet deklarálhasson bizonyos általa arra méltó személyekről.

Nem azt kívánom írásomban vitatni, hogy van-e létjogosultsága ennek a kategóriának, vagy, hogy vannak-e manapság köztiszteletben álló emberek – bár a fogalom relativitását és önkényességét nem győzöm hangsúlyozni. A problémám az, hogy túl nagy ereje és súlya van ennek a címkének az ítélkezési folyamatban.

Amikor ugyanis a jogszabályok konkrét esetre való alkalmazása során a tények mérlegelésekor az egyik felet köztiszteletben álló személyként kezdjük el látni, akihez viszonyítva építjük fel a többi résztvevő szerepét, motivációit; észre sem vesszük, már meg is határoztuk előre mindenki cselekedetének speciális értelmezési keretét. Az a probléma, hogy azzal, hogy valakit ebbe a kategóriába helyezünk, bevonjuk egy olyan mázzal, ami meggátol abban, hogy bármiféle helytelent, rosszat, aggályost, megkérdőjelezhetőt feltételezzünk róla. Aki ilyen jó ember (volt) egész életében, azzal szemben csakis egy elvetemült valaki állhat – akár áldozatként, akár elkövetőként találjuk a köztiszteletben állót -; aki őt sérti, kritizálja: az maga az ördög.

Egyszerre felhatalmazást kapunk arra, hogy a másik felet démonizáljuk, és egyáltalán ne vegyünk tudomást valóságáról.

Ez a kiinduló helyzet, ahonnan az ügy kapcsán nagyon sokan kiindultak, köztük a média képviselői közül is. Csupán arról feledkeztek meg, hogy ami történt, az két ember életének nem mindennapi összefonódása eredményeképpen alakult ki. A történet nem kizárólag a köztiszteletben álló ember kálváriája, hanem kettejüké, akik közül mára egyikük maradt életben.

Az írásom alapjául szolgáló eset leírásakor a két fél közötti egyezség természetét tekintve a szavak használata, a leírás narratívája nem csak a bíróságon volt igen fontos. Az általam kritika alá vonni érdemesnek tartott index cikk folyamatosan a rászorulók megsegítője szerepben ír az elhunytról, akiről az elesett nőnek segítségét felajánló férfiként számol be. Az én sajátos olvasatomban az a körülmény, hogy valaki szexuális ellenszolgáltatás fejében anyagi előnyökhöz juttat valakit, tudatában annak, hogy a másik kiszolgáltatottságában úgyis elfogadja a feltételeket (mivel nyilvánvalóan nincs valós döntési helyzetben), nem kifejezetten és kristálytisztán fedi az önzetlen segítésként fejemben élő elképzeléseket. Radikálisabb társaim szexrabszolgaságként kategorizálnák a sajátos „megállapodást”. A megállapodás szó sokszor hangzott el a bíróságon, ami egyfajta közös akarat elhatározást sejttet. Érdemes végiggondolni, hogy történetünkben a két fél hatalmi viszonya egymáshoz képest hogyan jellemezhető; milyen kritériumokat értékelünk, amikor azt feltételezzük, hogy két egyenrangú felnőtt ember szabad akaratból megállapodott valamiben. Nem gondolom radikális szemléletnek, ha azt mondom, amikor egy férfi egy nő testét akarja használni és ennek érdekében anyagi felajánlást tesz, tehát pénzt ajánl szexuális szolgáltatás fejében; ott nem egy kölcsönösen kialkudott, mindkét fél számára egyformán előnyös és komfortos szolgáltatás-cseréről van szó; hanem az egyik fél vágyainak kielégítéséről a másik alávetettségén keresztül. A kapcsolat természetét illetően még az ügyész is következetes volt abban, hogy a sértett tette meg az ajánlatot, és annak ellenére, hogy a vádlott elkötelezett volt, egyszerre depressziós és elkeseredett is kiszolgáltatottságában. A vád képviselőjének szavaival élve megviselte őt a szexuális természetű kényszer, italozott, gyógyszert szedett, nem volt számára kellemes az együttlét, azonban azt tudta, ha tartja a megállapodást, megkapja, amit akart. Az ügyész úgy fogalmazott, hogy az asszony lealacsonyította önmagát, viszolygott a kapcsolatban, őrlődött magában és a felgyülemlő feszültség hatására az ölés estéjén a sértett közeledését megerőszakolási kísérletnek vette. Ellenérzés, ellenszenv, ami régóta gyülemlett bele, és aminek okán már ellenségként tekintett a férfira, koncentrálódott benne; indulatból nem volt ura a cselekményének.

A fentiekre tekintettel nem véletlen, hogy a jogos védelem megítélhetőségének lehetőségén az ügyész hosszan időzött. Véleményem szerint a védőnek még tovább kellett volna. Egyik fél sem volt kellőképpen meggyőző, a bíróság az ügyész álláspontjához közeledett. Holott az ügyész elfogadta, hogy a sértett a vádlottat bal kezénél fogva szexre akarta kényszeríteni, azt azonban véleménye szerint nem lehet úgy értelmezni, hogy bántotta volna, csak úgy, hogy a megállapodásnak megfelelően maradásra bírta a szokásos szexuális szolgáltatás nyújtására. Nem volt ez nemi erőszak kísérlete, vagy szexuális kényszerítés, mert nem volt támadó jellegű, akkor lett volna erőszakos. Akaratát hajlítsa, befolyásolja; erre nem volt alkalmas, nem irányult nemi aktus létesítésére, ellenállás letörésére.

 --- Fontos kérdés, jegyzem meg, hogy milyen kép van a fejében annak, aki egy jogos védelmi helyzetet elképzel. Tipikusan és eredendően két férfi verekedésére gondolunk, akik egymással pariban vannak. Elkezdhetnénk végre komolyan venni, hogy erősen újragondolandó, hogy az élethelyzetek, alanyok sokszínűsége és jelentős eltérései kapcsán milyen sokféle modell húzódhat meg egy-egy jogos védelmi helyzet mögött. Jelen gyakorlat képtelen befogadni még a gondolatát sem annak, hogy pl. a módszeres és szisztematikus bántalmazó technikák alakította/formálta élethelyzetek sokkal többrétűek, összetettebbek, mint az egyértelműen férfi tapasztalatra épülő alapmodell. Ha azt akarjuk, hogy nőket is képes legyen védelmezni ez a jogintézmény, főleg a speciálisan őket érintő sérelmek esetén; akkor sokkal körültekintőbben kell a szabályokat alkalmazni és újabb faktorokat bevonni a megállapíthatóság vizsgálata során. ---

Most akkor jogos védelmi helyzet vagy sem?

Az ügyészi konklúzió:

a bal kéz ujjcsavarására válaszul egy létfontosságú szerv irányában történő szúrás nem lehet elfogadható.

Az is elhangzott, hogy a vádlott tévedésből nemi erkölcs elleni támadásnak vélhette az előzményeket, ami önhibájából eredően állhatott be (gyógyszer, alkohol hatása alatt), így azt nem lehet vélt jogos védelmi helyzetnek értékelni. A vádlott asszony hiába hivatkozott többször is arra, hogy a férfi sértett rátámadott; a mentőknek a telefonban, a kiérkező rendőröknek, azonban külsérelmi nyomok hiányában az „állítólagos” támadás módja és intenzitása nem volt objektíve igazolható.

--- Ezek szerint az asszony szavai kevésnek bizonyultak, tulajdonképpen szavahihetőségének nem volt jelentősége.

A védő olvasatában az esemény estéjén alkalmazott először erőszakot a sértett a vádlottal szemben a szexuális kapcsolat létesítése érdekében. Erre a támadásra hivatkozott is mindenkinek a vádlott, és nem is cáfolta semmi. Hangsúlyozta tehát, hogy igenis érte jogtalan támadás, így a jogos védelem megállapítható, ami büntethetőséget kizáró ok. Felsorolta, hogy ez milyen természetű támadások esetén vizsgálandó, ezen a listán szerepel a nemi szabadság, nemi önrendelkezés elleni támadás is; ami jelen ügyben releváns. Érvelése nem volt elég meggyőző.

A szerelem, a szerelembe esés mítoszának történetbe keverése, ami körüllengte már a bíróságot is, ma is émelyítőleg hat rám. Annak az állítólagos körülménynek a hangsúlyozása – még a vádbeszédben is! -, miszerint az áldozat egyre mélyebb érzelmeket táplált az elkövető irányába, elkeserítő kísérlet arra, hogy a szexuális jellegű kizsákmányolás szagú alapcselekedetet romanticizálja. Az ügyész arról is beszámolt, hogy a bizonyítékokból az is látszik, hogy a vádlott nem viszonozta az érzelmeket. Sőt, egyfajta nyomás rajzolódott ki, ahogyan a sértett „sakkban tartotta” a nőt, akit magához akart láncolni; a heti eredetileg megállapodott kétszeri szexuális szolgáltatásnyújtáson felüli alkalmak potenciális visszautasítása esetére a megállapodás felrúgását helyezte kilátásba.

A fentiek ellenére az ügyész szerint nem lehetett kimondani, hogy ez egy alárendelt viszony volt, és, hogy kiszolgáltatottság áldozata lett volna a vádlott.

Arról nem szólt sem a tárgyalótermi, sem a közbeszéd, hogy mit érezhetett az a nő, akinek bolti hitel fejében a boltos kénye-kedve szerint újra és újra hozzáférést kellett engednie testéhez. Hogyan viszonyult önmagához, egész életéhez?! Milyen kiszolgáltatottságot érezhetett minden egyes alkalommal, amikor be kellett lépnie a boltba?!

Nincs gyomrunk erre még gondolni se, mert ez annyira benső/zsigeri? El sem tudjuk képzelni. Én sem tudom. Azt viszont igen, hogy ugyanannyira kell, hogy érdekeljenek minket ennek az asszonynak a körülményei, a gondolatai, az élete, mint amennyire azt bizonygatjuk, hogy az általa megszúrt férfi mennyire jó ember volt. Az index cikkében ez kb. két mondattal van elintézve. Amit meg lehet róla tudni, hogy több bántalmazó kapcsolata volt, anyagilag meglehetősen ellehetetlenült, van kiskorú gyermeke. Ez az elkövetői kórrajz. Még világos, hogy képes hidegvérrel megölni akárkit. Csakhogy a tények makacs dolgok. Egy ember meghalt. A büntetés elkerülhetetlen. Azonban nem véletlenül nem minősült az emberölés se különös kegyetlenséggel, sem előre megfontolt szándékkal, se akaratnyilvánításra képtelen állapot kihasználásával, se nyereségvágyból elkövetettnek.

--- Sokáig úgy gondoltam, hogy abszolút pozitívum volt a tárgyalás folyamán, hogy a felek közötti megállapodás szexuális természetéből adódó erkölcsi sommázatok tudatosan vissza lettek fojtva, a bíró kifejezetten elutasította az ebbe az irányba kalandozó véleményeket, fejtegetéseket. ---

Elsőként a vádbeszédben volt konkrét utalás arra, hogy miféle nő az, aki belemegy egy ilyenfajta egyezségbe, és quasi eladja a testét. Ezzel a narratív kísérlettel ugyebár az ügyész egyfajta morálisan megbicsaklott emberi lényt igyekezett kreálni az elkövetőből. Azonban a védő nem állta szó nélkül ezt a fajta megközelítést és határozottan kérte, hogy mellőzzék a bíróságon az erkölcsi megítélését ennek a kérdésnek, tekintsék ezt annak, ami; két szabad akaratú ember megállapodásának, ami fölött pálcát törni senkinek nem állhat jogában. A bíró hasonló álláspontra helyezkedett, amikor ő maga is ezt hangsúlyozta; a két fél, egy férfi és egy nő „megfelelő/elvárható” magatartását egy ilyen élethelyzetben nem a bíróság fogja morálisan megítélni.

--- Elbizonytalanodtam; nem tudom, hogy ezzel megint nem csak az erőszaktevőket mosdatjuk? Mert nem merjük kimondani, hogy ki valójában a felelős? Inkább nem is feszegetjük … ---

Ha már a morális ítéletnél tartunk; a szokásos áldozathibáztató gondolatmenettel szembefordulva --- tehát ne a tipikus kérdésekre akarjunk választ, mint amilyenek: „Miért ment bele? Hogyan volt képes egy ilyen jellegű alkut nőként elfogadni? Kihasználta az iránta érzett vonzalmat, és még ő akar igazságot? --- most az egyszer tegyük fel azokat a kérdéseket, hogyan lehet bárki (jelen ügyre reflektálva ’férfi’) képes egy ilyen alkuajánlatot a másik ember szemébe mondani? Miféle férfi képes vágyai kielégítése érdekében felhasználni az arról való tudomást, hogy a vele szemben álló nő teljesen kiszolgáltatott anyagilag?

--- Valahol az az érzésem, hogy pontosan az ilyen típusú kérdések megelőzésére/mellőzésére (is) szolgál a „köztiszteletben állóság" toposza… ---

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

Képek: innen, innen és innen.