A sokak által méltán gyűlölt hétfő reggel... De nálunk ez csak annyit jelent, hogy új hét, új téma. Mától alapjogokkal, alkotmányjoggal fogunk foglalkozni. Ám, hogy megmutassuk, ez a száraznak hangzó dolog érdekes is lehet, első írásunkban rögtön egy, a mindennapokhoz közelálló témával, az internettel foglalkozunk. Na, jár neked vagy sem?

Az internetadóval kapcsolatos viták lecsengése után a közelmúltban több ellenzéki párt is zászlójára tűzte, hogy biztosítani kell az internet-hozzáférést a társadalom minden szegmense számára. A kérdés folyamatos aktualitása miatt érdemes górcső alá venni a témában már előrelépést mutató Észtország, Finnország, Franciaország és Costa Rica gyakorlatát, illetve a szabályozás lehetséges irányait a magyar jogalkotó számára.

A XXI. század elejétől kezdve egyre inkább felmerült az igény arra, hogy az internethez való hozzáférés legyen deklaráltan alapvető emberi jog. A legfőbb érv ennek igazolására a véleménynyilvánítás szabadságának teljes körű megvalósulása. A ma már uralkodó álláspont alapján a véleménynyilvánítási szabadság rendelkezik a negatív jellege (az állam be nem avatkozása) mellett egy pozitív követelménnyel is, azaz az állam köteles biztosítani az egyén számára, hogy az valamilyen formában gyakorolni tudja ezt a jogát. Ezt többek között a magyar Alkotmánybíróság is kimondta már 1992-ben, deklarálva, hogy Alkotmányból következik „a demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és működése fenntartásának biztosítására irányuló állami kötelezettség.” Az internetet emberi jogként kezelők álláspontjukat többnyire ebből a pozitív intézményvédelmi kötelezettségből vezetik le. Ahogy azonban azt látni fogjuk, a képlet nem ennyire egyszerű.

A tárgykör szabályozása kapcsán meg kell jegyezni, hogy az internethez való jog iránti igény ugyan már a 2000-es években felmerült, de a folyamatosan növekvő relevancia ellenére sem történt még alkotmányi deklaráció a témában.

Észtország

Az első komoly lépés Észtországhoz köthető, ahol 2000-ben fogadtak el törvényt az egyetemes szolgáltatásról, ami azt jelentette, hogy mindenkinek joga van a meghatározott telekommunikációs csatornákhoz való hozzáféréshez, megfelelő ellenszolgáltatás fejében. A jogszabály rendelkezései szerint a telekommunikációs csatorna kifejezés magába foglalja az internethez való hozzáférést is, tekintet nélkül a földrajzi elhelyezkedésre, uniformizált áron. 2005-ben a törvényt hatályon kívül helyezték, de a helyette megalkotott jogszabály immáron a közösségi standardoknak is megfelelve továbbra is fenntartotta az internetes szolgáltatás igénybevételének jogosultságát. Az észt kormány egyébként a 2000-es szabályok megalkotásakor azzal érvelt, hogy a XXI. században az internet létfontosságú a mindennapi élet során. Ezt csak erősítette az a szintén 2000-ben elfogadott szabály, amely alapján a nyilvános könyvtárakban ingyenesen kell lehetőséget biztosítani az internetezésre.

Finnország

2009-ben Finnország kormányrendeletben írta elő, hogy az internet hozzáférés minimum 1 Mbps sávszélességű legyen. A rendelet visszautal a kommunikációs törvény előírásaira, amely a szolgáltatók kötelezettségeként írta elő, hogy előfizetői összeköttetéseket hozzanak létre. Így tehát a finn szabályozás expressis verbis nem mondta ki a jogosultságot az internet hozzáféréshez, hanem szolgáltatásnyújtási kötelezettséget írt elő a szolgáltatók részére. A polgári jog szabályai alapján azonban tudjuk, hogy ami az egyik oldalon kötelezettségként jelenik meg, az a másik oldalon jogosultságot jelent, így áttételesen kiolvasható a jogszabályból az internethez való jog.

Franciaország

Franciaországban teljesen más környezetben merült fel a kérdés. A jogalkotó a szerzői jogok megsértésének mérséklése érdekében alkotta meg a HADOPI törvényeket. A HADOPI I. törvény értelmében szerzői jogsértés esetén a HADOPI az eljárás alá volt személy internet-hozzáférését is felfüggeszthette. Az Alkotmánytanács két ponton is alkotmányellenesnek tartotta az előírásokat. Egyrészt azért, mert az internet-hozzáférés felfüggesztése a fórum szerint kizárólag bírói úton lehetséges, másrészről a terhelt oldalán fennálló megdönthetetlen vélelmet feltételező bizonyítási teher is problémás. Az Alkotmánytanács a szerzői jogok és a véleménynyilvánítási szabadság kollíziója kapcsán egészen az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatáig ment vissza, és kijelentette, hogy a kommunikáció jelenlegi szintje és az online kommunikációs eszközök fejlődése miatt a véleménynyilvánítás szabadsága magába foglalja a szolgáltatáshoz (internet) való hozzáférés jogát.

Costa Rica

Costa Ricában a Legfelsőbb Bíróság szintén rámutatott a technológia szükségképpeni hatására a kommunikáció, illetve egyéb alapjogok gyakorlása (demokratikus részvétel, szociális jogok, oktatás) vonatkozásában, külön kiemelve az internetet. A fórum szerint az új technológiák jelentősen megkönnyítik az előbb említett jogok gyakorlását, így az azokhoz való hozzáférés alapvető jog. A bíróság azt is leszögezte, hogy a közhatalmi szervek kötelezettsége, hogy elősegítsék az új technológiákhoz való hozzáférést.

Frank La Rue, az ENSZ különleges jelentéstevője

Merre tovább?

A téma fontosságát nagyon jól mutatja, hogy Frank La Rue, az ENSZ különleges jelentéstevője 2011-ben, a véleménynyilvánítás szabadságának előmozdításáról és védelméről szóló jelentésében megállapította, hogy a felhasználók lekapcsolása az internetről még jogsértő tevékenységre történő reagálásként is megsérti a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 19. cikkét. Emellett felhívja az ENSZ tagállamait arra, hogy tegyenek minél több olyan intézkedést, amely alkalmas arra, hogy az internet minél szélesebb körben legyen elérhető és megfizethető a társadalom minden szegmensének. La Rue jelentésével annyiban szükséges vitatkozni, hogy nem teljesen megalapozott az érvelése az internethez való hozzáférés kapcsán, mivel nem végez alapjogi vizsgálódást a szerzői jogok, illetve a véleménynyilvánítási szabadság ütközésének vonatkozásában, így némileg légből kapottnak hatnak szavai.

Az Európai Bizottság sem tétlenkedett, 2020-ra célul tűzte ki, hogy minden európai rendelkezzen 30 Mbps sávszélességű hozzáféréssel, illetve a háztartások legalább felének 100 Mbps sebességű előfizetése legyen.

A fentiek alapján leszűrhető, hogy ma már egyáltalán nem utópia internethez való jogról beszélni. Fontos kiemelni, hogy egyik felhozott példánál sem volt szó arról, hogy a hozzáférést ingyenesen kell biztosítani, ez ugyanis aránytalan beavatkozás lenne a telekommunikációs cégek vállalkozási szabadságába. Magyarországon is mindenképpen szükséges lenne egy törvényi szintű deklaráció, egyelőre akár csak arról, hogy Magyarország törekszik a lakosság minél szélesebb rétegei számára az internet-hozzáférés biztosítására. A szolgáltatáshoz való könnyebb hozzájutást közszolgáltatási szerződés keretében lehetne megkönnyíteni, a Polgári Törvénykönyv (2013. évi V. törvény) alapján ugyanis az ilyen szerződések esetén a szolgáltatót szerződéskötési kötelezettség terheli (6: 256.§ 2. bekezdés), tehát a kevésbé fejlett régiók lakósai sem szorulhatnának ki a szolgáltatásból. Mivel a felhasználó a 6: 256.§ (1) alapján díj fizetésére köteles, a vállalkozási szabadság nem szenvedne aránytalan mértékű csorbát. Tekintettel arra, hogy a Ptk. csak a legáltalánosabb szabályokat tartalmazza, a távhőszolgáltatás vagy a villamos energia példájára külön jogszabály megalkotása lenne indokolt, vagy az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény módosítása útján lehetne az internetet bevonni a szabályozás alá. Az alapjogi jelleg érvényre juttatását erősítené, ha az internet vonatkozásában is alkalmazásra kerülne a Legfelsőbb Bíróság által kidolgozott szabály, amely alapján közszolgáltatási (akkor még közüzemi) szerződés nem szüntethető meg a fogyasztó szerződésszegő magatartása alapján.

Végezetül, feltétlenül fontosnak tartom, hogy alapfogalmi tisztázásokat tegyünk a kérdésben, ugyanis a jog tartalmát tekintve sem mindegy, hogy emberi jogról, avagy alapjogról beszélünk.

Az első generációs jogokat a személyi és politikai szabadságok adják, míg második generációs jogok alatt az ún. gazdasági, szociális és kulturális jogokat értjük. Legfőbb különbség ezek között, hogy az első generációs jogok lényege abban áll, hogy az állam mit nem tehet meg, míg a második generációs jogok azt írják elő, hogy államnak milyen tevőleges kötelezettségei vannak a jog biztosítása végett. Ezeken kívül, a XX. század második felétől kezdve az alkotmányjog a harmadik generációs jogokat is ismeri, amelyek a legújabb kor vívmányainak tekinthetők, és legfőképp globális problémákra adott válaszként kezelhetők. Utóbbi jogcsoport azonban nemigen sorolható az emberi jogok csoportjába, mivel azoknak fő jellemzője, hogy az állammal szemben alkalmazhatónak és érvényesíthetőnek kell lenniük. Márpedig a globális „problémákra” adott válaszként kialakult igények sem az alanyok, sem a tartalom vonatkozásában nem kellően világosak ahhoz, hogy emberi jogként kezelhessük őket.

Központi fontosságú tehát az internethez való jog megfelelő generációba történő besorolása. Mind az internet kialakulásának ideje, mind pedig a technológiai fejlődéshez való kötöttsége arra enged következtetni, hogy az internethez való jogot harmadik generációs jogként kezeljük. Ez pedig az előző bekezdésben ismertetett okok miatt azt eredményezi, hogy fogalmilag nem helyes emberi jogként említeni. Mindezek függvényében a legmegfelelőbb változatnak a jog kategorizálására az alapjog kifejezés tűnhet.

Úgy vélem, az internethez való jogot önálló alapjogként szükséges nevesíteni. Korábban már említettem, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának pozitív oldala megköveteli az állam részéről a joggyakorlás feltételeinek biztosítását, így ebből is eredhet az internethez való jog. Az utóbbi években elterjedtek azok az érvek is, hogy más alapjogok gyakorlásához is elengedhetetlen az internet, mint pl. az egészséghez, oktatáshoz vagy munkához való jogunk gyakorlásához is, mivel az információs technológia nem választható el szervesen magától a jogtól, amelynek gyakorlását megkönnyíti. Mindebből következik, hogy a széles körű felhasználási opciók miatt nem lenne logikus kizárólag a véleménynyilvánítási szabadság integráns részeként tekinteni az internethez való jogra, hanem annak önálló jogként nevesítése indokolt.

Ancsin János

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

A teljes írást itt találod.