Előző heti írásainkban - egy kivételével - egészségügyhöz kapcsolódó írásokat osztottunk meg veletek. Ezen a héten büntetőjoggal foglalkozunk, s rögtön egy olyan témával indítunk, amiről mindenkinek van véleménye, ez pedig nem más, mint a halálbüntetés intézménye. Szerzőnk közérthető módon bemutatja, miért nincs és nem is lehet Magyarországon. Neked mi a véleményed?

A gyökerek

Bár egyidős az emberiséggel, ma is egyre nagyobb hangot kap, mind a médiától, mind a társadalomtól. Hazánkban egy-egy súlyosabb, kegyetlen bűncselekmény után petíciók, aláírásgyűjtések, különböző támogató weboldalak és cikkek, sőt politikai megmozdulások követelik a halál általi büntetés visszaállítását; Míg számos külföldi államban ma is él ezen büntetési forma. (A világon a legtöbb halálbüntetést Kínában, Iránban, Irakban, az Amerikai Egyesült Államokban és Szaúd- Arábiában hajtják végre).

A halálbüntetés gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza, gondoljunk csak Hammurapi törvénykönyvére, vagy az Ótestamentumra, mely a tálió, azaz a „Szemet szemért” elv (ius talionis) alapjait adta a római jognak és a keresztény igazságszolgáltatásnak. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy a halálbüntetés eltörlésének gyökerei is visszavezethetőek az ókorra, néhány távol- keleti államban (köszönhetően főleg a buddhizmusnak) már ekkor is megszüntették (próbálták megszüntetni) ezt a büntetési formát.

Ezután következett a kegyetlen középkor, ahol az emberi életnek minimális értéke volt, így sokszor a legkisebb vétséget is halállal büntették és nem feledkezhetünk meg az irracionális boszorkány-perekről sem. (A vérnek soha nem volt olyan jelentősége a büntetés-végrehajtásban, mint a feudalizmus évszázadaiban). Cesare Beccaria szavai váltották ki azt a szikrát, amely kivezető reménysugarat jelentett a középkori barbárságból. Beccaria ’Dei delitti e delle pene’ (magyarul: A bűnökről és büntetésekről) című könyve modellként szolgált a felvilágosult jogrendszerek számára, iránymutatást nyújtott a büntetőjog megreformálásában.

Így például: alapot szolgáltatott az 1791-ben elfogadott francia büntető törvénykönyvnek, Oroszországban Katalin cárnő pedig külön bizottságot hívott össze egy új törvénykönyv előkészítése céljából, írásba foglalva, hogy Beccaria eszméit használják fel a munka során, (stb). Cesare javasolt alapelvei, többek között, hogy

• csak a törvényhozók alkothatnak törvényeket,
• a büntetésnek az öröm/fájdalom elvén kell alapulnia,
• a büntetésnek a cselekménytől és nem az elkövetőtől kell függnie,
• minden embert egyenlőként kell kezelni,
• és hogy a halálbüntetést el kell törölni.

Utóbbiról így írt:

„A halálbüntetés tehát nem jog, hiszen bebizonyítottam, hogy nem az… se nem hasznos, se nem szükséges… A halálbüntetés olyan benyomást gyakorol, amely erejével nem helyettesítheti a gyors feledést, mely természetes az embernél a legfontosabb dolgokban is.”

Láthatjuk tehát, hogy a halálbüntetés visszaszorításának növekedő igénye arányos az emberiség felvilágosodásával, eszmei és történeti fejlődésével.

Miért éppen az életet vesszük el?

Egyrészről a régi korok emberének elsődleges értéke az élete, a teste és a becsülete volt; ennek megfelelően a büntetés végrehajtás során ezek elvételére törekedtek. (A szegényebb rétegtől nem is nagyon tudtak volna mást elvenni). A halálbüntetés is több funkciót ölelt magába, nemétől függően az élet puszta elvétele mellett becsületvesztést, megalázást is jelenthetett. Ma már az emberek vagyonközpontú életet élnek, pénzük és vagyontárgyaik jelentik az értéket – ezt támasztja alá a vagyoni kárpótlás bevezetése és fokozatos térnyerése is. Másfelől látni kell azt, hogy az ókor és a középkor iskolázatlan, nyomorban és agresszióban (értem itt a háborúskodást, a katonáskodást, a nyilvános kivégzéseket, és így tovább…) nevelkedett emberének csak súlyos szankciókkal és büntetésekkel lehetett példát statuálni, ezáltal a deviáns viselkedést és a bűncselekményeket visszaszorítani. (Itt jegyezném meg, hogy a halálbüntetés ma is alkalmazó országok nagy része háborús, elszegényedett övezetekkel tarkított). A visszaszorító, illetve bűnmegelőző tevékenységhez azonban nem állt fenn hosszú távú megoldást jelentő technikai háttér és tudás.

Ma már ez sem így van, napjainkra korszerű börtönök (végrehajtó intézet rendszerek), nevelőintézetek, különböző védelmi szervek (pl.: rendőrség, polgárőrség, honvédség) és szakképzett emberek tevékenykednek a társadalom biztonságáért.

Korunk embere mégis visszaköveteli a kivégzést, s nem csak hazánkban, hanem a világ távolabbi pontjain is.

Ezt támasztja alá az Amnesty International (AI) 2013-ban végzett éves felmérése is, mely szerint 15%-kal nőtt a halálos ítéletek száma a világon. Ez legalább 778 embert (az adat csak megközelítő értéket mutat, mivel Kínában a kivégzések száma titkosított) és 22 országot jelent. S nem csak az ítéletek, hanem az ítéletet alkalmazó országok száma is nőtt: 2012 óta négy ország, Indonézia, Kuvait, Nigéria és Vietnam is visszaállította a halálbüntetést (főleg gyilkosságokban (azok minősített eseteiben), háborús bűnökben és néhol bizonyos drogügyletekben). Magyarországon az 1987. évi IV törvény is elismerte és alkalmazhatóvá tette a halálbüntetést, azonban 1975 és 1990 között rendkívül kevés esetben végeztek ki elkövetőket, akkor is kizárólag szándékos emberölés eseteiben. (Az utolsó ítélet 1988-ban V.E. ellen született, aki brutálisan megkínzott majd megölt egy férfit).

Miért nincs és nem is lesz?!

Végül 1990-ben az Alkotmánybíróság 23/1990. (X. 31.) számú határozatában megállapította a halálbüntetés alkotmányellenességét, mivel

• az sértette az élethez és emberi méltósághoz való jogot;
• továbbá senkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni,
• illetve alkotmányos alapjogot csak törvény szabályozhat, de a törvény sem korlátozhatja az alapjog lényeges tartalmát.

Ráadásul az élethez és emberi méltósághoz való jog pedig abszolút alapjog, mely ezáltal még törvényben sem korlátozható. Részletek a határozatból:

„A halálbüntetést etikailag nem igazolható, az emberi jogokkal összeférhetetlen, jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan büntetési eszköznek tekinti, amely a súlyos bűncselekmények megelőzésére, illetve az ilyen bűncselekmények elkövetésétől való elrettentésre alkalmatlan és célszerűtlen büntetési nem.”

„(…) a halálbüntetés szükségtelen és antihumánus, erkölcsileg nem indokolható büntetés, nem szolgálja a büntetés célját és nem alkalmas sem a társadalom védelmére, sem a társadalom tagjainak a bűncselekmények elkövetésétől való visszatartására (…)

Tehát az említett AB határozat értelmében Magyarországon végleg eltörölték a halálbüntetést, melynek tényleges visszaállítása az Alaptörvény, az Európai Unió, illetve a nemzetközi jog egyezményei, rendelkezései folytán teljességgel kizárt.

Akkor miért követelik mégis egyre többen?

Egyáltalán jogosan követelik? Úgy vélem, a válaszok egy része a médiában és a rendkívül fejlett kommunikációban keresendőek. Ahogy az emberiség civilizálódott, úgy csökkent a barbár elkövetések száma, azonban sosem tűnt el teljesen, csupán a történelem folyamán volt egy időszak melyben az ilyen történések nem kerültek nagy nyilvánosságra, egészen a média és az internet robbanásszerű térhódításáig. Ma már napi szinten olvashatunk, hallhatunk megrázóbbnál megrázóbb esetekről. Hazánkban ilyen, kirívóan kegyetlen esetnek minősül Bándy Kata és Szita Bence meggyilkolása, valamint a móri mészárlás is. Az áldozatok hozzátartozói, szerettei mondhatni joggal követelik a számukra kedves személy életét elvevő/elvevők halálát, érzéseik- fájdalmuk teljességben átérezhető és megérthető mindenki számára. Úgy gondolom, hasonló helyzetben mindannyiunk ezeket az elveket vallaná. (Érdekesség, hogy hazánk tekintetében csak az emberölési ügyekkel kapcsolatban merül fel a halálbüntetés jelensége).

A jogalkotónak és jogalkalmazónak azonban a racionalitás talaján kell maradnia, józan szabályozással és józan ítélethozatallal.

Ha nem így lenne, s valóban halálra ítélték volna például a móri mészárlással vádolt Kaiser Edét, akkor most egy ártatlan ember kivégzésével kellene számos lelkiismeretnek elszámolnia; és biztos, hogy nem egyedüli példa lenne…

A bűnösnek valóban szenvednie kell, éreznie tette súlyát, illetve a potenciális elkövetőket vissza kell szorítani, de ha a szemet szemért elvet valljuk, akkor egyrészt a világ tele lesz ’vak’ emberekkel, másrészt mi magunk is azzá válunk, akitől a társadalmat óvni kívánjuk. Arról nem is beszélve, hogy azon elkövetők, akiknek a bűncselekménye esetében a halálbüntetés lehetősége egyáltalán ésszerűen felvethető, lényegesen különböznek a többi bűnözőtől. Ezen bűnözők legtöbbje ugyanis olyan motívumokból öl embert, amelyekre a halállal való fenyegetés nem képes hatni. Az elkövetők igenis fizessenek tetteikért, akár többszörösen is, de mindezt fejlettebb, korszerűbb büntetési nemek között. Nem kell középkori barbárrá válnunk ahhoz, hogy elégtételt szolgáltassunk, más utakban kell gondolkozni, hiszen – ahogy Mezey Barna is írja - "minden korszak büntetési nemeit döntően az határozza meg, hogy ott és akkor mit tart a társadalom értéknek (…)".

Megoldást jelenthetne akár egy átfogó börtön reform, mely során az elítéltek nem az adózók pénzén, hanem a maguk által megkeresett, megteremtett háttérből töltenék szabadságvesztésüket, végig dolgozva azt a társadalom javára. Sokak szerint megoldásként szolgálhatnánk különböző modernkori „munkatáborok” is, melyekben a fogva tartottak bányákban, termőföldeken vagy akár gyárakban dolgozhatnának, és így tovább. Ezek kidolgozása és alkalmazása ugyan új korszakot nyithatna a büntetés-végrehajtás történetében, megvalósításuk pont ezért felettébb időigényes, összetett és költséges; mégis elmondhatjuk, hogy már hazánkban is kézen foghatóak a törekvések. Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni a szabadságvesztés (főleg a tényleges életfogytiglan) megtörő és lelkileg megterhelő jellegéről sem, mely a kívülállók, azaz a börtön életet nem ismerők számára szinte ismeretlen jelenség.

 Összességében nézve tehát láthatjuk, hogy a jogi és erkölcsi kérdéseket felvető halálbüntetés, illetve annak visszaállításának kérdése a mai fejlett, nemzetköziesedett és humánus Európában valószerűtlen. Ennek megfelelően a kérdéskörbe fektetett energiát inkább új megoldások, modellek és módszerek kidolgozására, fejlesztésére és támogatására kéne fektetni. Végezetül soraimat egy idézettel zárnám, mely úgy vélem, összefoglalja eme oldalak mondanivalóját:

“Legnagyobb cél pedig, itt e földi létben, embernek maradni mindig, minden körülményben.” (Arany János)

Kállai Barbara

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

Az eredeti, teljes írást itt találod. 

E dolgozat a Lakatos, Köves és Társai Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által kiírt 2014. évi cikkírópályázat keretében született.

Képek: innen, innen, innen és innen.