Kedden startolt a 12. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, amelynek keretében a nézők november 10. és 15. között öt helyszínen (Toldi, Művész, Cirko-Gejzír, Kino, OSA Archívum) mintegy ötvenöt dokumentumfilmet tekinthetnek meg.

 

A jog és művészetek kapcsolata a hazai jogi oktatásban és tudományos életben nincs túlságosan előtérben. A leginkább előrehaladott irányzatnak az amerikai gyökerekkel rendelkező jog és irodalom (law and literature) területe tekinthető. Utóbbinak alapvetően két irányzata különböztethető meg, az egyik az ún. jog az irodalomban (law in literature), amely az irodalmi szövegekben előkerülő jogi problémákat vizsgálja, míg a másik a jogot, mint szöveget tekinti vizsgálati tárgyának és az irodalomtudomány elméleti apparátusával igyekszik elemezni azt (law as literature). E mellett persze vannak még kézenfekvő találkozási pontjai a jognak és művészeteknek, elég csupán a szerzői jogokra gondolni és annak olyan alapvető kérdéseire, hogy tulajdonképpen mi is a műalkotás.

Ha azonban jogi jelenségek művészeti ábrázolását szeretnénk példázni, az irodalomnál kézenfekvőbb művészeti ágnak tűnhet „a hetedik”, és azon belül a dokumentumfilm műfaja. Oktatási szempontból kétségtelen előnye a könnyebb elérhetősége, a szöveget felerősítő vizualitás, az időbeli befogadhatóságáról nem is beszélve. Ráadásul az irodalmi művek fiktív jogi narratíváihoz képest, a dokumentumfilmek szükségképpen referenciális jellegűek, azaz „valósághoz kötöttek”. Ahogy a dokumentumfilmek egyik klasszikusa, John Grierson megfogalmazta, a dokumentumfilm az aktualitás kreatív kezelése („creative treatment of actuality”). Ebből a belső ellentmondásból (ti. hogy a létrejövő műalkotás tényekre építő, de azokat kreatívan megtervező, átalakító is) erednek a dokumentumfilmek esztétikai problémái, amely alapján elhelyezhetők a valóságelemek puszta rögzítése és a fikcióvá alakított képek közötti skálán. Azaz: egy dokumentumfilm nem pusztán egy probléma felmutatását, ha úgy tetszik egy „társadalmi mondanivaló” megfogalmazását jelenti, hanem egyszerre esztétikai formatervezés is, ráadásul a médium révén kiemelő, tematizáló funkciója is van.

Éppen ezért létrehozása nem merülhet ki csupán esztétikai kérdésekben, hiszen az alkotás maga és az általa alkalmazott filmes technikák etikai kérdéseket is felvetnek. Nem mindegy például, hogy az alkotó hova teszi le a kamerát, mit mutat, milyen távolságból, hogyan követik egymást a képek, interakcióba lép-e a film készítője a szereplőkkel, adott esetben reflektál-e magára az elkészítés folyamatára is.

Ezek alapján a dokumentumfilmek több típusa különböztethető meg, például a résztvevő megfigyelésre hasonlító cinéma direct, a meggyőzni próbáló, hatalmi pozícióból manipuláló propagandafilmek, az elemző, ismeretterjesztő filmek, amelyet adott esetben egy narrátori hang dominál, vagy az ún. szerzői dokumentumfilmek, amelyekben az alkotói újítások kerülnek előtérbe. Ezzel együtt tematikai oldalról is megközelíthető a műfaj, tipikusan ilyenek például a háborús dokumentumfilmek, és ezt példázza a Verzió emberi jogi dokumentumfilm fesztivál is.

A dokumentumfilmek nagy előnye, hogy kontextust adnak az absztrakt jogi kérdéseknek, problémaközpontúságuk révén élővé változtatják az elvontan megfogalmazott emberi jogokat, és vita generálásával adott esetben nagyobb közvélemény formáló hatásuk is lehet.

A fesztiválon megannyi fontos emberi jogi vetületű kérdés kerül filmvászonra, elég csupán az Edward Snowden által kirobbantott botrányt és a magánszféra védelmének kérdését felvető Citizenfour című filmet említeni, vagy éppen a menekült kérdést tematizáló filmeket, azt, hogy milyen lehetett meleg férfiként élni a rendszerváltás előtt, vagy a nemrég az Urániában kisebb botrány mellett bemutatott Érpatak modell című filmet.

A program az alábbi linken érhető el: http://www.verzio.org/hu/2015/schedule

Orbán Endre

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.