A Nemzetközi Büntetőbíróságnak hat kontinesen százhuszonhárom állam felett van joghatósága. Mégis azt látjuk, hogy a létrejötte óta indított kilenc eljárásának mindegyike afrikai országot érint. Felmerül a kérdés: miért éppen csak Afrika?

A Nemzetközi Büntetőbíróságnak (a továbbiakban ICC) nincs nagy történelme, Statútumát – ami alapján eljár –  tizenhat évvel ezelőtt, 1998-ban fogadták el, hatályba négy évvel ez után, 2002-ben lépett. A tizenhárom éves működése alatt a csatlakozó államok száma a duplájára nőtt (2002-ben hatvan állam, míg 2013. május 1. napjáig százhuszonkét állam csatlakozott, jelenleg százhuszonhárom tagja van). Miért fontosak ezek a számok? A joghatóság szempontjából. Elsősorban azért, mert az ICC csak részes állam területén, illetve részes állam állampolgára által elkövetett bűncselekmény esetén indíthat eljárást. Másodsorban azért, mert a Bíróság legitimitása nagyban függ attól, hogy minél több állam biztosítson joghatóságot számára.

Visszatérve a számokhoz: a százhuszonhárom állam összesen hat különböző kontinenst ölel fel, így látható, hogy az ICC területi joghatósága igen széleskörű. Elviekben tehát igaz, hogy – ellentétben például a Jugoszláv vagy a Ruandai bírósággal – a Bíróság nincs sem adott térséghez, sem adott időszakhoz kötve. Mégis azt látjuk, hogy a létrejötte óta indított kilenc eljárásának – úgynevezett szituációknak – mindegyike afrikai országot érint. Felmerül a kérdés: miért éppen csak Afrika? Van-e magyarázat, amivel igazolni lehet, hogy miért alakult így? Vajon tényleg ott követik csak el a legsúlyosabb bűncselekményeket? Netán a hágai székhelyű Bíróság ennyire diszkriminatív lenne? Vagy, végre egy intézmény, akit nem hagy hidegen az afrikai atrocitások megszámlálhatatlan mennyiségű áldozata?

A Nemzetközi Büntetőbíróság elkötelezett Afrika iránt?

Ahogy az előbbiek során erre már utaltam, a Bíróság előtt jelenleg kilenc hivatalosan folyó eljárás van: Uganda, Kongói Demokratikus Köztársaság, Darfur – Sudan, Közép Afrikai Köztársaság, Kenya, Líbia, Elefántcsontpart, Mali és 2014-ben egy második eljárás is indult a Közép Afrikai Köztársaságot illetően. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a Bíróság nemcsak e térségek helyzetét (szituációját) vizsgálta, azonban csak ezekben az államokban indultak hivatalosan is nyomozati eljárások a Statútum által üldözendő (legsúlyosabb) bűncselekmények elkövetése miatt.

Zölddel jelölve azon térségeket láthatjuk, ahol tényleges eljárást indított a Bíróság, pirossal jelölve azon államokat, ahol vagy épp egy előzetes vizsgálat folyik vagy ahol ez már le is zárult (és a Bíróság végül nem folytatta az eljárást).

Statisztikailag nézve tehát igaz azon megállapítás, hogy az ICC előtt hivatalosan csak afrikai ügyek vannak, azonban téves állítás az, hogy a Bíróság kizárólag Afrikával foglalkozna. Azt, hogy konkrétan az említett kilenc ügy jutott tovább az előzetes vizsgálaton, nem az érintett terület fekvésével, hanem inkábbaz ügy milyenségével – az elkövetett cselekmények súlyával – tudjuk magyarázni. Vagyis, hogy a Bíróság joghatósága (tárgyi, területi, személyi, időbeli hatály) csak ezen ügyek kapcsán állt fenn.

Miért Afrika? Mi történt, avagy mi történik most a kontinensen?

Ahhoz, hogy megértsük, hogy a Bíróság miért is jár el ezen területeken, a Statútumon kívül kell gondolkodnunk, a politikai-gazdasági-társadalmi helyzet az, ami a választ megadja számunkra. A Yale Egyetem professzorasszonya, Kamari Maxine Clarke a közelmúltat felidézve semmi meghökkentőt nem lát abban, hogy a Bíróság afrikai területeken nyomoz. Az elmúlt pár évtized során, Afrikában több mint tíz polgárháború tört ki – a halál, a nemi erőszak, a militarista hétköznapok az ottani élet részévé váltak, nem egy helyen úgy, hogy a fegyveres harcokat még csak nem is a felnőtt, hanem a gyermekkorú lakossággal vívták és vívatták meg, ahogy történt ez Kongóban. Ezen területek ugyan megpróbáltak nyitni a nemzetközi közösség és egymás felé is, de a végeredmény ugyanaz maradt: a szegények csak még szegényebbek lettek. Ebben a kontextusban tehát nem meglepő, hogy a központosított politikai hatalom csoportokat üldözött illetve választásokat manipulált, valamint, hogy önjelölt igazságosztó szervek léptek színre. Az viszont biztos, hogy sem stabilabbak nem lettek ezen államok, sem gazdaságilag nem fejlődtek, atrocitások pedig a mai napig érik az ott élő társadalmakat (vagy annak egyes csoportjait). Természetesen a konfliktusokat a Bíróság nem fogja tudja csírájában elfojtani, sőt semmilyen más hivatali apparátus sem, főleg nem kívülről és utólag beavatkozva.

Mindezen kontextus ellenére, az elmúlt egy-két évben különösen központi témává vált mind a sajtóban, mind a közbeszédben, sőt az Afrikai Unión belül is, a Bíróság Afrika iránti igazságtalan és persze aránytalan elköteleződése. Ennek alátámasztására néhol hajmeresztő bizonysággal röppentek fel kétes hipotézisek. A következőkben ezen feltételezések esetleges valóságtartalmát vizsgálom meg.

Büntetlenség vagy a nyugati imperializmus?

Al Bashir letartóztatása körül már felröppent mind az arab, mind az afrikai sajtóban annak feltételezése, hogy a Bíróság egy nyugati létesítmény (“western tool”), ami kifejezetten és célzottan az afrikai világot támadja. Ezek után, 2014-ben, egy az Al Jazeerán publikált írás (az ICC Kenyai ügye kapcsán) már kifejezetten vizsgálta azon két álláspont ütközését, mely szerint a büntetlenség áll szemben a nyugati imperializmussal, melynek pusztán eszköze az egyezmény-alapú Bíróság. Az egyik oldal vélekedése szerint ugyanis a Bíróság a folyamatosan “kiépülő” békét ássa alá ezen afrikai területeken, amellyel közben saját befolyását erősíti. Ugyanakkor a másik oldal kiemeli, hogy a Bíróság pont azért “kénytelen” eljárni, mert a helyi bíróságok erre képtelenek. Az Afrikai Unió, egy 2013-as rendkívüli ülésén született döntésében szintén utalt azon aggodalmára, hogy a Bíróság átpolitizálódott és esetlegesen visszaélés-szerűen emel vádat afrikai vezetők ellen.

Ezen a ponton kiemelendő, hogy az ICC nem szokott – mintegy magától – területeket “megjelölni”, a jelenlegi ügyekből mindösszesen egynél (érdekes módon pont Kenya esetében) döntött a Bíróság saját hatáskörben a nyomozás elrendeléséről. Két másik esetben az ENSZ Biztonsági Tanácsa utalta az ügyet az ICC joghatóságába, a fennmaradó öt szituációnál pedig a kérdéses afrikai ország kérte a Bíróság közbelépését. A kifejezett megkeresés persze nem zárja ki a visszaélés-szerű eljárás lehetőségét, azonban érdemes megemlíteni, hogy a nemzetközi (bírósági) fórumoknak (egyebek mellett) az az előnye, hogy a nemzeti fórumokhoz képest kevésbé szubjektív az eljárásuk, így a korrupció vagy a diszkrimináció sem tartozik a legjellemzőbb vonásaik közé. Nem véletlenül tekinthetőek úgymond végső mentsvárnak. Ez persze csak elméleti alapon jelenthető ki teljes bizonyossággal, a gyakorlatban lehet, hogy mégis igaza van az afrikai vezetés kezében lévő helyi sajtónak az őket érintő eljárások megkülönböztető mivolta tekintetében.

Mindenesetre, számos írás jelent meg azóta is – nem csak a bulvársajtóban – valamelyik fenti nézetet erősítve. Ezeket félretéve azonban érdemes körüljárni azt is, hogy az Afrikai kontinensnek tulajdonképpen nagyon is érdekében állt (mindig is) az ICC-vel való együttműködés.

III. Mi is Afrika érdeke?

Nézzük meg most az érem másik oldalát, vagyis hogy a látszólagos kivételezés mennyiben Afrika érdeke (is). Ezt alátámasztva ugyanis kiemelendő, hogy 1) negyvenhét afrikai ország vett részt a Statútum megalkotásában (és így, a Bíróság létrehozásában), 2) több, mint nyolcszáz afrikai civil szervezet tagja a koalíciónak (Coalition for the International Criminal Court), ezzel az egyharmadát kitéve a tagoknak, 3) a Bíróságon belül relatíve magas az afrikai képviselet – például a tizennyolc bíróból öt, sőt, a legfőbb ügyész maga is afrikai származású, 4) az ügyek felét maguk az afrikai országok utalták a Bíróság joghatóságába és végül 5) a Bíróság az afrikai áldozatokért áll ki és azon dolgozik, hogy a jövőben ilyen atrocitás ne érje őket.

A Nemzetközi Büntetőbíróság tehát aligha tekinthető Afrika-ellenesnek. Sőt! Sokkal inkább tűnik úgy, hogy az afrikai országoknak van szüksége a Bíróságra – ne felejtsük el, hogy ez az egyetlen fórum, ami államfő és katonai vezető ellen indíthat eljárást – mintsem a nyugati világnak egy intézményre, ahol az Afrikát célzó imperialista törekvéseinek kielégítést találhat. Ebből a szempontból azonban érthető a Bíróságot ért azon vád, mely szerint politizál – hiszen, ha állami vezetők ellen indít eljárást, akkor végső soron az adott ország politikáját is (felül)bírálja.

Mi lehet a felszín alatt?

Annak tisztázásán túl, hogy az ICC jogosan vagy igazságtalanul helyezi Afrikát előtérbe, azt gondolom érdemes azt is górcső alá venni, hogy vajon mi lehet a Bírósággal szembeni ellenérzések mögött. Az ugyanis érthető, hogy azon afrikai vezetők, akik ellen eljárást indítottak, miért támadják az intézményt. Az azonban már közel sem ennyire evidens, hogy ezen ellenérzéseket miért osztja a köznapi emberek egy része is.

Kenneth Roth álláspontja szerint a Bíróság a népszerűtlenségét a saját működésének tudhatja be. Hangsúlyozza többek között, hogy az előző főügyész, Luis Moreno Ocampo kilenc éves működése alatt inkább elfogatóparancsok kiadatásával, mintsem az ügyek felgöngyölítésével foglalkozott. Roth azt is írja, hogy működésének kezdetén a Bíróság könnyű ügyeket karolt fel, olyan terheltekkel szemben, akiket a saját közösségeikben is megvetettek és lenéztek, így az ICC eljárását is inkább ováció, mint kritika fogadta. Noha érthető, hogy mire céloz, ez az érvelés ebben a formájában egy kicsit sántít.

Tény, hogy a Bíróság a nemzetközi közösség számára legmegrázóbb (bűn)cselekményekben járhat el, amik természetüknél fogva kegyetlenek, széles hatókörűek, sok áldozatot követelnek. A Bíróság mégis impotensnek tűnik, amikor ezen bűncselekmények bizonyítására kerülhetne sor. A rendelkezésre álló bizonyítékok, az együttműködés hiánya és még egy sor eljárásjogi jellegű akadály rendszerint gátat szab a sikeres eljárásnak. A sikertelen eljárások pedig az emberek Bíróságba vetett hitét ingatja meg, hiszen bár papíron hangzatos és nemes az a sok cél, amit az ICC kitűzött, a gyakorlatban ezek mit sem számítanak, ha a helyzet (Bíróság ide vagy oda) alapvetően semmit sem változik.

Végső soron az ICC eredményessége (pontosabban annak hiánya) az, amit az emberek – megjegyzem jogosan – kritizálnak. Ez azonban nem az érintett (afrikai) terület függvénye, hanem a Bíróság (és apparátusának) hatékonyságáé.

A Nemzetközi Büntetőbíróság – mint láthattuk – bizonyíthatóan semmiféle Afrika-fétissel nem rendelkezik, nem diszkriminatív és nem is a nyugati világ imperialista törekvéseinek (egyik) eszköze. A világ sajtóorgánumai ezen téziseket és antitéziseket számtalan módon és formában megpróbálták alátámasztani, aláásni a Bíróság tekintélyét, több-kevesebb (véleményem szerint inkább kevesebb) sikerrel.

A kérdés számomra ugyanis nem az, hogy miért ezen területek ügyei (szituációi) jutottak el a Bíróságig, hanem sokkal inkább az, hogy ha már egyszer a joghatóság bizonyítást nyert, akkor ezen ügyek később miért csúsznak ki az ügyész (és így a fórum) kezéből? Miért lehetséges az, hogy Luis Moreno Ocampo kilenc éves hivatali ideje alatt valamennyi büntetőeljárása visszavonásra vagy elutasításra került, avagy végső soron bizonyíték hiányában felmentéssel zárult?

Ha a sokszázezer áldozat (illetve hozzátartozóik) nem számíthatnak sem a helyi igazságszolgáltatásra, és nem támaszkodhatnak nemzetközi fórumra sem, akkor hova forduljanak? Ki fog végül igazságot szolgáltatni, ha az előbbi nem akar, az utóbbi pedig nem képes rá?

Dr. Bognár Alexandra

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.